Nemrég oltásra buzdított egy videóban. Orvosként, magánemberként végig optimista volt az elmúlt egy évben a járványt illetően?
Igen, végig. Valójában még most is úgy gondolom, hogy nagy a baj, de biztos vagyok benne, hogy legyőzhető a vírus. Nagy felelőtlenség volt az ellenzék részéről, hogy nem az oltásra buzdított, bár tény, hogy kísérletet tettek a visszakozásra, lásd az oltópontok ügyét, sikertelenül. Tudtam, hogy le fogjuk győzni a vírust, a kérdés csak az volt számomra, hogy mekkora veszteséggel. Ami a járványkezelést illeti, mentőorvos vagyok, a katasztrófa-orvostan az egyik szakvizsgám. Az az egyik alapelv, hogy mindig egyetlen ember mondja meg, mit kell csinálni. Így volt ez a járványkezelésben is, ez az ember most éppen Orbán Viktor volt, de a tudományos stáb szabta meg számára az irányt. Utólag ki lehet persze elemezni, de amikor cselekedni kell, akkor csak végre kell hajtani az utasítást. Pont. Így lehet leggyorsabban és leghatékonyabban segíteni.
Ön hogyan tudott segíteni most?
Tavaly március közepén rögtön jelentkeztem a Mentőszolgálatnál, hogy ha kell, szolgálatba helyezem magam, bár már nyugdíjas voltam. Koromnál fogva nem dolgozhattam, de szerencsére az Országos Mentőszolgálat jól tette a dolgát az első hullám idején is. Helyére is került a köztudatban a szervezet, úgy érzem. Olyan területen mutatott helytállást, ami nem elsődleges feladata. Az operatív ellátásban a Mentőszolgálatnak és a háziorvosi szolgálatnak jutott a főszerep, mindkét fronton remekül dolgoztak.
Hogyan élte meg, hogy nyugdíjazása után rögtön a négy fal közé szorult a járvány miatt?
Fegyelmezett ember vagyok, a mentőszolgálatban nőttem fel, és tudom, hogy ilyen helyzetben példát kell mutatni.
Rengeteg tartozásom van az ismerőseimmel, a rokonaimmal, a családommal szemben, de még magammal szemben is. Valószínűleg életem végéig nem tudom törleszteni. Ez az időszak nem kedvezett a találkozásoknak sem, így ebben nincs javulás. De belefogtam például egy helytörténeti kutatásba Pinkamindszenten. Az ottani önkéntes tűzoltóegylet 1880-ban alakult, ennek a történetéhez kerestem adalékokat. Közben itthon katalogizálni szeretném a könyvtáramat, de dolgozom egy könyvön is, amelynek a közel 380 részes Péntektől péntekig című televíziós interjúsorozat az alapja. Ez talán az utókor számára lesz érdekes. Alelnöke vagyok a Magyar Oxyológiai Társaságnak, ezzel is sok munka van, és folytattam a tanítást a Pécsi Tudományegyetem egészségügyi karán. Az évek során a legkülönbözőbb csoportokat oktattam: laikusokat, középiskolásokat, felsőoktatásban tanulókat.
Az elmúlt évtizedben pedig egy várost tanított meg az újraélesztésre…
Igyekeztem. Miután polgármester lettem, mentőorvosként kivonulnom már nem lehetett, csak a legelső néhány hónapban.
Az volt a legfontosabb célom, hogy minél több embert megtanítsak a segítségnyújtásra, mert tudtam, hogy gyakorlati eredményt hoz, ha a laikusoknak bátorságuk van hozzányúlni a beteghez.
Így a szaksegítség is többet tud tenni. 2011-ben elindítottam a „Szombathely, a segítés városa” programot, és a két ciklus végére összesen 33 ezer ember vett részt az újraélesztési képzésben. Ennek már biztosan van eredménye, hiszen a szakirodalom szerint a populáció egyharmadát kell kiképezni ahhoz, hogy a statisztikákban is látható jele legyen. Ez azonban csak az egyik része, a másik a szemlélet, a segíteni akarás, ami nagyon fontos. Remélem, hogy sikerült ezzel nyomot hagyni a városon, a szombathelyi identitáson, mert valahová tartoznunk kell. Nem árt, ha büszke is rá valaki, hogy szombathelyi, és a segítés városa az otthona. Sok mindenre büszkék lehetünk, az egyik ilyen – ezt mindig elmondtam –, hogy minden tizedik új autóban szombathelyi kuplung van. Az élet azonban most úgy hozta, hogy lassan a kuplungos autóknak befellegzett, és az elektromos autók gyártása lesz a jövő. De Szombathelyen olyan gyár épül, amely ehhez az új helyzethez alkalmazkodik, ezt négy éve tudjuk. Nagy küzdelem volt, hogy a Schaeffler itt bővítsen, de sikerült.
Csak azt bánom egy kicsit, hogy mi dolgoztunk meg érte, és most indul majd el. A lényeg az, hogy Szombathely jövője biztosítva van ezzel.
Milyen érzés félbehagyni a projekteket? Nyugdíjasként nézni, ahogy más befejezi?
Rengeteg dolgot sikerült elindítani, és örülnék, ha mindent továbbvinne a mostani városvezetés. Nem is foglalkozom vele, hogy végül más adja át a beruházásokat. A Schaeffler más, mert Szombathely jövőjét jelenti, ez a legnagyobb dolog.
Még mi mindenre büszke az előző két ciklusból?
Szerintem az egyik óriási eredmény, hogy az iparűzési adó ez idő alatt a duplájára nőtt, közel 4,5 milliárd forintról 9 milliárdra. Nem mellékes, hogy biztonságos lett a város, mert a bűncselekmények száma a felére csökkent. Mit kell ezután csinálni? Hátradőlni, és kérni egy kávét… 2010-ben azt mondtuk, hogy négy év alatt 1700 új munkahelyet teremtünk, ezt két év alatt túlléptük. Itt jó ideje munkaerőhiány van, nem pedig munkanélküliség. A fejlődés gátja inkább már az volt – és emiatt nem is tudott itt letelepedni egy-két gyár –, hogy nem volt elég szabad munkaerő.
Voltak dilemmái polgármesterként azzal kapcsolatban, hogy támogassa-e a más országból érkező munkaerő letelepedését?
Sokan jöttek Ukrajnából, de az egy keresztény nép. Akarnak és tudnak is dolgozni. Bár a statisztikák szerint 77 ezer lakosa van Szombathelynek, becslések szerint valójában 100 ezren éltünk a városban 2019-ben. Kerestük a megfelelő mutatót, amivel a ténylegesen itt élők számát meg lehet mondani, nem találtuk. Ebben elmentünk a falig, egyszerűen nem volt több hadra fogható ember. Visszatérve a fejlődésre, amire büszke vagyok… Két része van, a tudatbéli formálás, a szemlélet, illetve a kézzelfogható beruházások. A korábbi, több mint 3 milliárdos Schaeffler-bővítés, a szintén több mint 3 milliárd forintos Epcos-beruházás, a 2 milliárdos Delphi-fejlesztés, a vásárcsarnok, a csapadékvízrendszer fejlesztése, a dozmati víztározó, és még számos más fontos gazdaságfejlesztési intézkedés sok milliárd forint értékben. Munkahelyeket teremtettünk, elkészült a 86-os út, a mai fiatalok nem is tudják, milyen volt előtte a régi úton Budapest felé zötykölődni, ez egyébként 166 milliárd forintba került. 50 milliárd forint volt a vasút fejlesztése, és rengeteg utcát felújítottunk.
Megvolt a programunk a folytatásra, de most nem történik semmi, azt mondják, elvitte a covid… Annyit biztosan nem vitt el a covid, amennyi a kasszában maradt 2019-ben…
Miért, mennyi maradt?
Amikor 2010-ben átvettük Szombathelyt, 18 milliárd forintos hiány volt, de 2019 őszén már 13 milliárdos plusszal tudtuk átadni a város kulcsát. Ebből 8 milliárd forint le volt kötve a megadott célokra, de a többi szabad felhasználású volt, és ezenkívül értendő a Schaefflernek eladott telekárból befolyt közel 3 milliárd forint.
Majdnem akkora többlet volt tehát a város kasszájában a két ciklus végén, mint amekkora a hiányt találtunk az elején.
Ez persze nem az én munkám eredménye, hanem a csapaté. Meg kell még említenem a gépészmérnökképzés megindítását, ami szerintem történelmi jelentőségű volt, és kőkemény harccal járt. Büszke vagyok továbbá a Szent Márton Tervre, amely 5 milliárd forintot hozott, és fel tudtuk belőle újítani a belvárost, a Szent Márton-templomot, a Püspöki Palotát, a Savaria Múzeumot, és ami a szívemhez talán a legközelebb áll, a Romkert felett átívelő sétányt. Nem veszem el Ipkovich Györgytől az Iseumot, mert az ő idejében indult, de mi adtuk át. Aztán rendbe hoztuk még a Képtárat is, idekerült a Schrammel-gyűjtemény. Leraktuk az új rendelők alapkövét a kórházzal szemben, de sajnos még nem jutottam be, amióta elkészült. A kulturális intézmények régen kaptak annyi pénzt, mint a mi időnkben, de sokat áldoztunk a programokra is, a Savaria Történelmi Karneválra, a Tánc Világnapjára, az Iseumi Szabadtéri Játékokra. Lett egy stadionunk, hatalmas, 16 milliárd forintos beruházás volt, örülni kellene neki, hogy van egy ilyen létesítményünk! Ki kellene használni! Bővítettük az uszodát is. Be kellene fejezni a műjégpályát… A Csónakázótó mindenkinek a kedvence, és közel 1 milliárd forint volt, és megújult a Sportliget. Óriási kórházi fejlesztések történtek: 6,5 milliárd volt a belgyógyászati tömb, de annyi új műszert is kapott a kórház, ráadásul felújítottuk a nővérszállót, a sebészetet, és rendelőket modernizáltunk. Közben több programmal bővült a szociális ellátás, bevezettük a Szent Márton kártyát, és több, identitást erősítő gesztust is tettünk a családok felé. Hosszú a sor…
Kanyarodjunk vissza 2021-hez! Van Önöknél egy családi hagyomány, amely tavaly megszakadt. Idén lesz Puskások találkozója?
Ezzel kapcsolatban a következő a helyzet: a „Puskás-találkozó” Pinkamindszenten van, és előfordul, hogy százan is vagyunk a világ minden tájáról. Ami a történetét illeti, 1939-ben valamit érezhetett az öreg Puskás, mert hat gyermekével összehívta az első ilyet. Aztán 1991-ben összejött a hat ág minden élő leszármazottja, és bár akkor megígértük egymásnak, hogy háromévente találkozunk, ez nem így történt. 2001-ben már én szerveztem meg, és akkor rám is maradt a feladat: volt 2003-ban, 2005-ben, 2010-ben és 2015-ben is ”Puskás-találkozó”. Azután nyaranta találkoztunk július 3. hétvégéjén Pinkamindszenten egy kis eszmecserére. Ezek az úgynevezett „kis Puskás-találkozók”.
Mégis hogy zajlik egy ilyen találkozó, ha nem titok?
A pinkamindszenti kultúrházban gyűlik össze a társaság. Kisétálunk a temetőbe, majd egy szentmise után közösen elfogyasztunk egy estebédet, én pedig készülök egy power pointos beszámolóval arról, hogy mi a helyzet a mi házunk táján. Aztán minden családból egy-egy személy szintén mesél magukról. Ezt a „nagy Puskás-találkozót” ötévente tartjuk meg. A tavalyit azonban lefújtuk, és csak kis Puskás-találkozót tartottunk. Eldöntöttük, hogy a következőt 2022-ben tartjuk. Van miről mesélni ilyenkor: kevesen tudják, de az egyik unokatestvérem nevéhez fűződik az elmúlt egy évben sokat emlegetett és használt „eeszt”, vagyis az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér kidolgozása. Sándor bácsi a vasvári kántortanító volt, nagybátyám a gyermekvédelmi intézetnek volt az igazgatója, Tamás a Básti Julit vette el, és sokáig a zenész Orbán Józsi unokatestvérem is eljött.
A szűkebb családra is van ideje?
Lányomék Írországban vannak, fiamék Pesten, és a járványban nem sokat találkoztunk, de most elhozzuk az unokákat, és igyekszünk mindent bepótolni. Négy unokám van, nagyon büszke vagyok rájuk, értük érdemes élni!
