Szombathely legendás polgármestere, Éhen Gyula még egyszerű tisztviselőként már az 1880-as évektől foglalkozott az általa „sziámi ikernek” nevezett csatornázás és vízvezeték gondolatával. A tervezéshez és kivitelezéshez az ország legjobb szakembereit, külföldet megjárt tudósait, mérnökeit nyerte meg.

Azután immáron polgármesterként, 1898. március 15-én terjesztette elő a szombathelyi vízvezeték megépítését. Előterjesztése hosszas előkészítő munkálatokat követelt. Maguk az építkezési munkálatok már korábban beindultak. A tervező Farkas Kálmán, a Földművelésügyi Minisztérium osztályvezető mérnöke volt. Az építkezéshez a város a Magyar Jelzálog- és Hitelbanktól vett fel kölcsönöket, törlesztésére pedig lekötötte a „házi kezelésbe vett ital- és fogyasztási adók” jövedelmét.

A gyors építkezések eredményeként már 1898-ban vezetékes vízhez juthattak a szombathelyiek. A víz felszínre hozását és hálózatba juttatását igen ötletesen oldották meg a szakemberek. Az első kutakat a Perint patak partján, a város északi részén fúrták. Ezen a területen építették meg a vízmű első jellegzetes, kissé kúriaszerű gépházát. A vízmű részeként készült el a város első, hajdanán igen szép, 500 köbméter víz tárolására alkalmas víztornya is. A Jókai park mögötti dombon, a tenger szintje fölött 231,77 méteres terepmagasságban megmaradt része ma is látható. (A víztorony nem más, mint a vízhálózat kiszolgálására épített hatalmas méretű víztartály, amit olyan magasan helyeznek el, hogy a gravitáció révén így kialakuló hidrosztatikai nyomás elegendő legyen a hálózat működéséhez. A víz a magasba emelés után a közlekedőedények elve alapján mozog tovább.)

A vezetékes víz Szombathelyen hamar népszerűvé vált, ezért az 1910. július 4-i városi közgyűlésen már a vízmű bővítéséről tárgyaltak. Ennek részeként 1926-ban egy új, 800 köbméteres víztornyot építettek a mai KRESZ-parkban. Sárkány István és Enyedi Béla a korban rendkívül modernnek számító, számos mérnöki bravúrt tartalmazó víztornyot épített, amely 55 méter magas lett.

A megnövekedett igények miatt először 1939-ben, majd a II. világháború alatt is bővítették. Ám 1945. március 4-én az új víztornyot két bombatalálat is érte. Nemcsak a torony, hanem az üzemraktárak, a nyomócsőhálózat, a tűzcsapok egy része és a csőalagutak is megsérültek. 1595 méternyi nyomócsövet teljesen újjá kellett építeni. A vízművet ért kár 1.616.000 forintot tett ki.

A vízmű újjáépítését követően, 1947-től egyedi kutak fúrásával igyekeztek a vízigényeket kielégíteni. 1956 és 68 között a sárdéri vízmű kiépítése jelentette a város vízszolgáltatási történetének újabb fontos állomását. Az 1960-tól kezdődő lakosságnövekedés már azt kívánta, hogy a várostól távolabb eső területekről is hozzanak vizet a megyeszékhelyre. Ennek eredményeként valósult meg a gyöngyösfalui, illetve a kenézi kútbővítés. A víztornyot egészen 1978-ig használták, ekkor a víztorony eredeti funkcióját az időközben megjelent új, modern technikával váltották ki.

Most hosszú Csipkerózsika-álom után – igaz, immáron szórakoztatóhelyként – új életre kel.