A csepregi Szent Katalin Idősek Otthonában lakó Teri néni külön lakrészében példás rend fogad. A kis szekrény két polcán sorakoznak a fényképek. Nincs olyan nap, hogy ne nézne rájuk, ne simítaná meg törékeny ujjaival a családtagjai arcát. A szemén látszik: folyamatosan jönnek elő a múlt emlékei, hogy aztán egy teljes egésszé formálódjanak.
Nincs idő megállni, sokszor arra sem emlékszünk, mi történt velünk tegnap, nemhogy 99 esztendőt megjegyezni! Emlékezetes sarokpontok vannak, ezek – mint a múlt Ariadné-fonala – mentén haladva Teri néni megmutatja nekünk, milyen volt ez a közel száz esztendő. 1923. december 28-án született Csepregen. Itt is nevelkedett fel, majd a sors úgy hozta, hogy férjével Sopronba költözött. Ő a ruhagyárban dolgozott, párja az Autófenntartó Ipari Trösztben, vagy ahogy sokan mondják, az AFIT-ban volt raktáros. – A férjem 1991-ben halt meg, jómagam még 12 évet Sopronban laktam. Aztán a szívem hazahúzott, hazatértem: 2003-ban nagy döntésre szántam el magam, beköltöztem az idősek otthonába, ahol a mai napig jól érzem magam.
Világéletemben tettem-vettem. Itt sem tétlenkedem. Van egy tágas konyha, étkező, szoba. Mindent megcsinálok, szeretem a rendet, a tisztaságot. Sétálok, de ha úgy van, akkor bizony az udvaron még a falevelet is összeszedem. Teri néni azt mondja, jó érzés volt visszaköltözni a szülőfalujába, ami időközben már város lett. – Kató lányom korábban is itt lakott, szinte nincs olyan nap, hogy ne látogatna meg. Terka pedig Sopron mellett, az egyik faluban alapított családot. Ők ritkábban ugyan, de rendszeresen jönnek. Egy bánatom azonban gyakran eszembe jut. Fiatalkoromban, amikor elköltöztünk, még mindenkit ismertem. Aztán amikor hazajöttem, rá kellett döbbennem, hogy a barátaim, az osztálytársaim, az ismerőseim időközben elhaláloztak. A mostani fiatalokat pedig nem nagyon ismerem. Egyedül maradtam, de nem magányosan! Sokat beszélgetek a lakótársaimmal. És szerencsére nagy a családom, mindig jön hozzám valaki. Az jó, hogy újra lehet szabadon mozogni, mert bizony a koronavírusos időszak bennünket, bentieket nagyon megviselt. A néhány perces csendet megtörve Teri néni mély levegőt vesz, és halkan, szelíden folytatja. – Édesanyám fiatalon elhunyt, kilencéves voltam ekkor.
A három testvér félárván maradt. A nevelésünkbe az anyai nagynéni segített be, de édesapám három év után újranősült. Erre az időszakra nem emlékszem vissza jó szívvel. Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor elkerültem a Csepregen praktizáló fogorvoshoz és családjához, cselédnek. Eleinte az asszony fel sem akart venni, mert nagyon fiatal voltam. Aztán mégis ráállt. Nagy szerencsém volt ez az életben, hiszen lett munkám. A 2. világháborúban azonban, mivel zsidók voltak, elhurcolták őket. Egy idő után a fiuk hazatért. Én pedig visszamentem hozzá dolgozni. A férjemmel is náluk ismerkedtem meg: ő a ház körüli teendőket látta el, majd az állami gazdaságban helyezkedett el. Aztán feljárt Sopronba dolgozni. Egy idő után megunta az ingázást, és úgy döntöttünk, a városba költözik a család. A csepregi házunkat eladtuk, és annak az árából vettünk egy lakást. Kata lányom ekkoriban már dolgozott, Terike pedig iskolába járt.
Ma már ők is nyugdíjasok, 74, illetve 71 évesek. Hej, de elszaladtak az évek. Én a ruhagyár bölcsődéjében dolgoztam. Húsz év után innen mentem nyugdíjba. A gyárban nagyon jó helyem volt, megbecsülték az embert. Teri néni nagy mosollyal mondja: sokszor megkérdezik tőle, mi kell ahhoz, hogy ilyen szép kort megéljen. – Nem tudom a titkot – jelenti ki. – Ha fiatalkoromban valaki azt mondja, közel százévesen itt fogok beszélgetni, biz’a kinevetem. Sokszor voltam beteg. Emlékszem, amikor közel harmincévesen kórházba kerültem, és komoly műtéten estem át, három napig fel sem kelhettem az ágyból. A doktor az mondta, amikor már tudtam járni: „Terézia, sokat kell mozogni, bármi is történjen, mozogjon.” Hiába van a pénz, ha nem azt teszem, amit ő javasol, akkor sosem fogok meggyógyulni.
Nagy szerencsémre mindegyik bajból kilábaltam. Hogyan? Magam is csodálkozom. Ez volt rám szabva, ezt akarta a Teremtő. Mindig is azért imádkoztam a jóistenhez, hogy a gyermekeimet felnevelhessük. Nagy akarat volt bennem, az biztos. Abban már nem vagyok biztos, ha elölről kellene kezdeni, még egyszer végig tudnám-e csinálni. Ahogy beszélgetünk, a családra terelődik a szó. Teri néni igazán büszke a hat unokájára, a húsz dédunokájára, az öt ükunokájára. Nagy a család. – Éppen a minap gratuláltam az ötvenéves Zoltán unokámnak, akit születésnapja alkalmából a helyi zenekar tagjai is felköszöntöttek. A legidősebb unokám, a Miklós pedig már hatvanöt éves – meséli Teri néni, majd hozzáteszi: – Az embernek fáj minden csontja, a kezeimmel is csak rövid ideig tudok fogni. Csinálom a dolgom, persze, mert nem hagyom el magam. Egy öreg doktor, aki végigharcolta a 2. világháborút, egy életre szóló tanácsot adott nekem.
Akármennyire is fájdalmas, az embernek meg kell erősítenie magát, és túltenni a bajokon. Az orvos hiába tesz meg mindent a gyógyításért, hiába a gyógyszer, ha nincs akarat. Ez mindennap bent van a fejemben. Közben az ablakon át látjuk, ahogy a nap utat tört magának a téli délelőttön. A sugarak megcsillannak arcának sokat megélt barázdáin. Lassan közeleg az ebédidő, búcsúzunk. Teri néni azonban ragaszkodik ahhoz, hogy saját maga kísérjen ki a bejáratig. Úgy pattan fel a székről, mint sok fiatal sem.
Nem szabad elhagyni magunkat – azóta ez jár a fejünkben. Az idősek otthona kapujában Zétényi Irén intézményvezető félrehív bennünket. Mint mondja, Teri néni szerényen fogalmazott, hiszen ő nem csupán nagy sétákat tesz. A ház udvarán lévő virágoskert is az ő keze munkáját dicséri. Olyannyira, hogy az intézmény 2019-ben elnyerte a városban meghirdetett Tiszta udvar, rendes ház címet. Zétényi Irén azzal búcsúzik: – Hálásan köszönjük ezt Teri néninek, kívánunk jó egészséget, hogy az ő keze által virágozzék soká az intézményünk udvara!
Forrás: vaol.hu
