Újra a pályán?

Igen – mondta a nemzetisport.hu-nak hangjában jól hallható boldogsággal Schäfer András, a német Union Berlin 22-szeres magyar válogatott középpályása, aki csütörtökön tölti be 24. életévét. – És úgy érzem, túl vagyok a nehezén, remélem, hamarosan mérkőzésen is játszhatok.

Amint mondta: túl a nehezén. Megsérült, megoperálták, és talán mondhatjuk, sok szurkoló várta, hogy visszatérjen. Mi volt az említett neheze?

Három műtét. Még tavaly novemberben, az Union Saint-Gilloise elleni meccsen sérültem meg,

eltört a sajkacsontom – a lábközépcsontomban, közel a bokámhoz, kellemetlen, kényelmetlen helyen.

Három-négy hétig pihentem, mankóztam, és bár úgy tűnt, rendben vagyok, január végén, a Hertha BSC elleni bajnokin ismét megsérültem, ugyanott. És közben köldöksérvvel küszködtem, így az a döntés született: ha már kényszerpihenőn vagyok, essünk túl rajta – és most abban hiszek, hogy minden gondon, amelyet a Bundesliga-pályafutásom idején el kellett viselnem, átestem, túljutottam, elég volt, több nem is kell.

Hosszú kihagyás volt...

Teljesen rendben van, hogy profi játékosként baj esetén műtétre van szükség, aláveted magad, megcsinálod, és készülsz a rehabilitációra. És mégis... Háromszor feküdni a műtőágyon – nagyon megviselt lelkileg. Ugyanakkor nem hagytak időt keseregni, az operáció másnapján vezetőedzőnk, Urs Fischer szólt,

videózás van a következő meccsre készülve, szépen üljek csak be, a csapat tagja vagyok akkor is, ha hónapokig nem számíthatnak a játékomra

– ez nagyon jólesett, fontosnak, az együttes részének érezhettem magam. És persze lelkierőt adott a rehabilitációhoz, és azóta is folyamatosan érdeklődnek: hogy vagyok, hogy érzem magam, visszavárnak. Jó érzés volt újra elkezdeni az edzéseket, először persze óvatosan, a kezelésekre odafigyelve, nehogy a kihagyás miatt izomsérülést szenvedjek, de eddig rendben vagyok, alig várom, hogy játsszak.

Biztos vagyok benne, hogy sokan annak is örülnének, ha nemcsak az Unionban, hanem a válogatottban is pályára lépne.

Ezt én is nagyon várom. Parádés volt, amit csapatunk az észtek és a bolgárok ellen mutatott, erősek, egységesek voltunk, hogy őszinte legyek, fájt nézni kívülről. Ugyanis tudom, mennyire jó megérkezni Telkibe: az NB I-ből is élmény csatlakozni a kerethez, légiósként meg pláne. Újra otthon, mindenki magyarul beszél, örülünk egymásnak, megy egymás ugratása, esténként a társasjáték, élvezzük a közös munkát, és ami a legfontosabb, a játék is jól megy – önző voltam, a szünet miatt hazamehettem volna, de tudtam,

a szívem megszakadna a nézőtéren, ha meghallom a Himnuszt,

ezért Nizzában voltam az Eb-selejtező idején.

Hogy hol?

A párom végig mellettem volt a műtétek idején, elviselt, segített, támogatott, egy kis kikapcsolódás ránk fért. Persze nem bírtam magammal, az interneten néztem a mérkőzést, és ragyogóan kezdtünk, megmutattuk, hogy számolni kell velünk a csoportban. Ezzel együtt mindegyik selejtező iszonyúan nehéz lesz, erre készülünk. Júniusban Mon­tenegró, kőkemény csata – nagyon remélem, hogy addigra játékba lendülök, és ott lehetek a srácok között.

Kép: Union Berlin