A sokak által régóta várt alkotás valós tényeken alapul. Az 1950-ben játszódó történetben Leopold atya azért küzd szerzetestársaival, hogy a háború után újjáéledő országban a ferences rendet ismét felvirágoztassa, ám a kommunista hatalom közbeszól. Az alábbiakban a Rákosi-rendszer egyházüldöző politikájának szerzetes- és apácarendeket feloszlató, vérlázító politikáját mutatjuk be.
1950 júniusa a magyar történelem egyik szégyenfoltja. Ekkor oszlatta fel az kommunista államhatalom a szerzetesrendeket Magyarországon.
Révai hamis és hazug „kérdései”
„A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek. Magyarországon 23 férfi szerzetesrend van 2582 taggal és 40 apácarend 8956 taggal, összesen tehát 63 rend 11.538 taggal. Ezek a szerzetesrendek a régi rendszerben hatalmas földbirtokokkal rendelkeztek, a feudális nagybirtokos osztályhoz tartoztak. Földbirtokaikat a népi demokrácia a dolgozó parasztság között osztotta fel, de rendházaikat, zárdáikat, kolostoraikat meghagyta… Felmerül a kérdés: fenntartható-e ez a helyzet a népi demokráciában?”- a hamis és hazug kérdést maga Révai József, a kommunisták egyik fő ideológusa tette fel a párt központi vezetőségének 1950. június 1-jén tartott ülésén.
A „kérdésre” hamarosan megszületett a jól ismert „válasz”. Persze amikor a „kérdés” elhangzott, addigra a katolikus iskolákat már elvették az egyháztól. Mindszenty József bíboros pedig majdnem másfél éve börtönben raboskodott. Ám az1948-ban kiadott magyar katolikus egyházi névtár szerint még ezekben az években is 23 férfi és 44 női szerzetesrend működött Magyarországon. A férfi rendekben 2429 rendtag élt 157 rendházban. A szerzetesek 106 plébániát vezettek és az államosításig 74 iskolában tanítottak. A női rendekben ekkor összesen 9036 nővér élt 580 rendházban. Az államosításig 328 iskolában tanítottak, 127 óvodát vezettek, 80 kórházban és 127 szociális intézményben tevékenykedtek.
Révai saját kérdésére maga adta meg a választ: a társadalomban tevékenykedő 11 ezer szerzetes a népi demokrácia ellensége, és ezért sürgősen „meg kell oldani ezt a problémát”. A központi vezetőség tehát úgy döntött: Magyarországon fel kell számolni a szerzetesrendeket. A kommunisták jól látták a szerzetesrendek felépítéséből adódó, számukra kedvező lehetőséget. Amíg az egyházmegyés papságot csak alkalmanként és egyenként ritkíthatják, addig a szerzetesrendek, mint önálló közösségek teljes egészükben likvidálhatók. Gyakorlatilag egy egyszerű jogszabállyal megszüntethetők! Ráadásul Ugyanakkor ilyen módon nem csak a papság, hanem a vallásos emberek milliói is megfélemlíthetők.
Éjszakai akciók
Az akciót részletesen megtervezték, mintegy 3500 férfi és női szerzetes „kényszerlakóhelyre” telepítését rendelték el.1950. június 9-ről 10-re, majd június 18-ról 19-re virradó éjjel a hazai rendházak sokaságában rendőrök jelentek meg, s a magukkal hozott névsor alapján a rendház összes tagját felverték álmából és arra kényszerítették őket, hogy azonnal vegyék magukhoz a legszükségesebb holmijukat. Ponyvás teherautókra zsúfolták őket, az öregeket és a betegeket is. Ezután előre kijelölt, kisebb-nagyobb kolostorokba szállították őket, fegyveres őrség kíséretében.
Az üresen maradt kolostorokat az állami szervek kiürítették. A szerzetesek tömegét telepítették át többek közt Jászberényben, Hatvanban, Mezőkövesden, Máriabesenyőn, Pásztón, Fóton, Egerben, Zircen, majd Homok, Kunszentmárton, Ludány és Előszállás kis kolostoraiban, de számos más helyen is. Minden kitelepített szerzetessel hivatalos határozatot írattak alá, amelyben tudomásul veszik: a hatóság elrendelte „kitiltását”, ezért tartozik jelenlegi lakhelyét elhagyni és a kijelölt „kényszertartózkodási helyre” távozni. A kényszertartózkodási helyül kijelölt várost, községet a kiutasított személy nem hagyhatta el, a tilalom megszegése internálást vont maga után.
Rákosi elvtárs tárgyal, létrejön a békepapság
Ilyen körülmények között kezdődtek meg a tárgyalások a Katolikus Egyház és a kommunista államhatalom képviselői között 1950. június 28. és augusztus 30. között Budapesten. A „tárgyalásokat” maga Rákosi Mátyás vezette: lediktálta az egyházra kényszerítendő „megállapodás” feltételeit a megfélemlített és kényszerhelyzetben lévő egyházi küldöttségnek.
A tárgyalássorozat kellős közepén, július 11-én és augusztus 14-én újabb szerzetesházak lakóit vitték „kényszerlakhelyre”. Augusztus 1-jén pedig nagy sajtóvisszhang mellett bejelentették a békepapi szervezet megalapítását. 1950. augusztusában létrejött az állam és az Egyház közti megállapodás, melynek nyomán megjelent a szerzetesrendek működését felfüggesztő törvényerejű rendelet, amely kimondta: „A Magyar Népköztársaság területén a szerzetesrendek működési engedélye ennek a törvényerejű rendeletnek hatályba lépésével megszűnik. Nem vonatkozik e rendelkezés a katolikus egyházi iskolákban a tanítás ellátásához szükséges megfelelő számú férfi és női tanító rend működési engedélyére.”
Ennek értelmében a bencések, a piaristák, a kapisztránus ferencesek és a Szegény Iskolanővérek rendje kivételével az összes magyarországi szerzetesrendet megszüntették. A föloszlatott rendek tagjait három hónapon belül a rendház elhagyására kötelezték, többeket ennek lejárta előtt internáltak. A megszüntetett rendek ingó és ingatlan vagyona az államé lett. Összesen tehát 23 férfi szerzetesrendet oszlattak fel 182 rendházban 2582 szerzetessel. Ugyanekkor mintegy 40 női rend megszüntetésére került sor, mintegy 450 rendházzal, a feloszlatás mintegy 10 ezer apácát érinthetett.
A bencéseknek átadták a pannonhalmi gimnáziumot és a győri Czuczor Gergely Gimnáziumot; a piaristáknak a kecskeméti Katona József Gimnáziumot és a budapesti Piarista Gimnáziumnak az Ady Endre Gimnázium által használt iskolai helyiségeit; a ferenceseknek az esztergomi volt ferences rendi és a szentendrei gimnáziumot; a szegedi iskolanővéreknek a budapesti Rozgonyi Piroska Gimnáziumot és a debreceni Svetits Intézet gimnáziumi részét. A rendek tehát csak részben kapták vissza saját intézményeiket. Ezzel egyidejűleg Pannonhalmán, Győrött, Kecskeméten, Esztergomban, Budapesten és Debrecenben hat kollégiumot adtak át. A rendházak Pannonhalmán, Győrött, Kecskeméten, Esztergomban, Debrecenben és Budapesten (itt a piarista, a ferences és a szegedi iskolanővérek) működhettek.
Földönfutó szerzetesek
1950 szeptemberében a kényszerlakhelyre hurcolt szerzetesek kiszabadultak, ám nem volt hová menniük. A meghagyott 8 rendház 250 szerzetese tovább élhette szerzetesi életét, 11 ezer magyarországi szerzetes viszont földönfutóvá vált. Minderről a hazai világi és egyházi sajtó semmit sem szólt, csak a megegyezés sikerét dicsérte…
A püspököknek és a rendfőnököknek a szerzetesrendek megmaradásáért folytatott küzdelméről a hívek nem értesülhettek, ahogyan XII. Piusz pápa reagálásáról sem. A kereszténységet gyűlölő kommunista államhatalom ezen intézkedésével a katolikus hívek tömegeit fosztotta meg attól a sokféle segítségtől, támasztól és értéktől, amit korábban a szerzetesek számukra nyújtottak. A Magyar Katolikus Egyház, de a teljes magyar kultúra, a magyar társadalom egésze lett ekkor szegényebb.
Rehabilitáció 40 év múlva
A szerzetesrendek feloszlatását kimondó rendeletet csak az 1989-ben helyezték hatályon kívül, az utolsó pártállami parlament egyesülési jogról szóló törvényében. Az 1950. augusztus 30-án aláírt megegyezést 1990. február 6-án Németh Miklós miniszterelnök és Paskai László esztergomi érsek, a püspöki kar elnöke közös nyilatkozatban semmisnek nyilvánította. A szerzetesrendek működését korlátozó jogszabályi korlátokat tehát eltörölték, de amit 1948-tól 1989-ig a szerzetesrendek ellen a kommunisták elkövettek, annak következményei máig érezhetők, s nem lehet őket meg nem történtként tekinteni.
Felhasznált irodalom
Mészáros István: Szerzetesség Magyarországon 1945–1950 Török József – Legeza László: A magyar egyház évezrede. Magyar Kurir 2020.
