77 éve már annak, hogy 1943. január 12-én a 250 ezer fős 2. magyar hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 125-130 ezren estek el, sebesültek meg, vagy kerültek fogságba a Don-kanyarban. A városi megemlékezést a szokásoknak megfelelően ezúttal is a Martineumban tartották, ahol Nemény András polgármester beszédében a nagyapja által elmesélt történeteket idézte fel a doni katasztrófáról, aminek következtében mintegy 3300 szombathelyi család szenvedett el pótolhatatlan veszteségeket. Majthényi László, a megyei közgyűlés elnöke úgy fogalmazott, hogy a 2. magyar királyi hadsereg kötelékébe tartozó 3. szombathelyi hadtestnek jelentős szerepe volt, ahogy a tábori páncélos hadosztálynak, a pécsi 4. hadtestnek, a miskolci 7. hadtestnek és a repülő dandárnak is. Hozzátette, hogy 1942 nehéz év volt, politikailag is. A németek 400 ezer magyar katona kiállítását követelték, ám a magyar vezérkarnak sikerült ezt "lealkudnia" és így "csak" 200 ezer bakát kellett a keleti frontra küldeni. Mai fejjel, ép ésszel fel nem fogható, ami ott végbement. "Nem is tudjuk elképzelni, hogy -30, -40 fokban, 1-1,5 méteres hóban mit jelent helytállni, harcolni, lélegezni, élni, lovat etetni, és itatni. Azt tudjuk, hogy mintegy 128 ezer magyar katona esett el a harcokban. De azt is, tudják, hogy közel 25 ezer ló is odaveszett? Ez a szám a mai magyarországi lóállománynak felel meg. Ilyen zord időjárásban létezni is nehéz volt, hiszen pár perc alatt meg lehetett fagyni" - idézte fel a korabeli történéseket a megyei közgyűlés elnöke. Majthényi László szerint a keleti frontra vonuló katonák bármit igényeltek, semmit sem kaptak. Így kellett helytállniuk az aknavetők, a Sztálin-orgonák és a géppisztolyos szovjet kiskatonák ellen. Esélyük a nullával volt egyenlő.
Ma is élnek még olyanok, akik megélték és túlélték a borzalmat. A megemlékezésen ott volt Szimedli József is, aki távvezérlő szakaszparancsnokként szolgált a háborúban. "Kurszkig utaztunk, onnét pedig gyalogmenetben kellett haladnunk hetekig, mire elértük a német állásokat és azokat felváltottuk. 1942. június 29-én megindult a támadás a Donig és a zászlóalj Sztorozsevoje-ig nyomult előre és szabadította fel a községet. Még a nyár folyamán visszafoglalták tőlünk az oroszok. Onnan minket átvezényeltek egy másik területre, ahol kialakítottuk téli állásunkat. Nem volt nehézfegyverünk, az orosz harckocsikkal nem tudtunk mit kezdeni. Amikor azok megindultak, rémület lett úrrá rajtunk és aki nem tudott uralkodni magán, hanem felpattant és hanyatt-homlok menekült, azonnal célpont lett. Míg a szovjetek géppisztolyokkal voltak felszerelve, addig a magyar katonáknak idejétmúlt puskájuk volt csak. Én január 6-án hazajöttem szabadságra, az azt követő eseményekből szerencsére kimaradtam. Kész csoda, aki azt a poklot túlélte" - nyilatkozott lapunknak Szimedli József, aki részese volt a doni katasztrófát megelőző történéseknek. Vannak olyan leszármazottak, akik lerónák tiszteletüket a hősi halált halt felmenőik előtt, csak nem tudják, hol nyugszanak pontosan. Treplán Miklósné anyósának a testvére - Bozzai Miklós - is a Donnál esett el. Az elhunyt - akinek emlékét egy tábla őrzi a cicellei temetőben - pontos sírhelyét még ma is kutatja a család.
