„Életveszélyes dolgok voltak ezek” – beszélgetés a kommunizmus áldozatainak emléknapján

„Fenyegettek, akadályoztak, lehallgattak” – volt, aki ennyivel megúszta a kommunizmus éveit. És volt, akit kínoztak, bezártak vagy kíméletlenül likvidáltak. Világszerte legalább 100 millió áldozatot szedett a kommunista diktatúra. A február 25-i emléknap alkalmából Brenner József atyával beszélgettünk nemcsak boldoggá avatott vértanú testvéréről, Jánosról, hanem egy egész életről, amelyen mély nyomot hagyott egy kegyetlen rendszer.

1945-ben, a háború végével kezdődött minden, amikor az ateista kommunisták átvették itthon a hatalmat. Még diák voltam, a Premontreibe jártam, de 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, és „visszaminősítettek” bennünket általános iskolásokká. A következő tanévet tehát már állami iskolában kezdtem meg, és hiába jelentkeztem a gimnáziumba, egyszerűen nem vettek fel. Osztályidegen voltam.

Mit mondtak, mi volt a „bűne”?

Azt jelentette az osztályidegenség, hogy miközben munkás-paraszt kormány volt hatalmon, apám mérnök volt.

Kijelentették, hogy nincs helyem a gimnáziumban.

Általában nem szívesen járnak iskolába a gyerekek, én azonban nagyon szerettem volna menni, és akkor határoztam el, hogy kispap leszek. A premontrei tanárok illegálisan tanítottak bennünket a szemináriumban, addig legalábbis, amíg fel nem fedezték, mert akkor betiltották, és két évig lógtunk a levegőben. Pontosabban különbözeti vizsgákat tettünk, és így egy évvel hamarabb végeztem a többieknél. Leérettségiztem, de az állam ezt nem ismerte el.

Hogyan tudott így továbbtanulni?

Jelentkeztem a szombathelyi szemináriumba, fel is vettek, de ekkor az egészet feloszlatták. Jóformán kétévente minden megszűnt, ahová tanulni mentem. Győrbe, a teológiára kerültem.

Mindeközben a családjában mi történt?

Zajlottak az események, két fiútestvérem volt, mindketten papnak indultak. Majdnem ugyanaz volt a sorsuk, mint nekem, de ők Zircen tanultak, cisztercieknek jelentkeztek. 1950-ben a rendeket is feloszlatták, szétszóródtak. A középső bátyám Budapestre került civil hallgatónak az Akadémiára, az idősebb bátyámat pedig fölvette a győri püspök az ottani szemináriumba.

Ennyi akadály ellenére is biztos volt benne, hogy jó úton jár?

Igen. Egyáltalán nem bizonytalanított el, sőt inkább megerősített. Annak ellenére, hogy

apám a tanácson dolgozott, és őt is bántották.

Azt mondták neki, szemrehányóan, hogy „ön két fiút taníttat papnak?!” Erre édesapám azt mondta, „bocsánat, nem kettőt, hanem hármat!” Nem ijedt meg… Templomba is eljárt, pedig emiatt is piszkálták az embereket. Próbálkoztak-próbálkoztak, és aki ijedős volt, az nem ment többet. Hát apám nem volt ijedős, bár csak hátránya volt belőle. Sosem kapott jutalmat, fizetésemelést, semmit, de őt ez nem érdekelte. Én naiv voltam, nem vettem észre, hogy a szemináriumban is voltak beépített emberek, III/III-asok, akik mindenről jelentettek: hogy mi történik, ki mit mond. Csak később, 1956-ban derült ez ki. Még Győrben voltam, és elvittek bennünket szőlőt kapálni, hogy ne menjünk a forradalmárok közé. Kapálásból visszatérve láttuk, hogy szétszórták az ávónak az irattárát, papírokkal, magnófelvételekkel volt tele az utca. Rájöttünk, hogy minden beszélgetést felvettek, azért gyűlt össze akkora mennyiség, persze a többsége használhatatlan volt. Mindent ellenőriztek.

Érte ott emiatt bántódás?

Ott még nem, csak később, miután Szombathelyre visszajöttem. Ötödéves voltam, amikor a püspök iderendelt a korábbi titkár helyére. Ekkor történt, hogy budapesti kispapoktól érkezett a püspökvárba egy brosúra, ami azóta legendássá vált. A címe ez volt: Kedves Barátom! A forradalom naplója volt ez, Mindszenty és a pápa beszédével.

Titkárként én vettem át, ám ekkor még nem tudtam, hogy ebből bajom lesz.

Mi történt?

A kispapot, aki a brosúrát hozta, börtönbe zárták, engem pedig ’57 júniusában felcitáltak, mert a kispapból kiszedték, hogy kiknek adott a kiadványból. Érdekes szál, hogy ugye hárman voltunk paptestvérek, és összetévesztettek bennünket. Először az idősebb bátyámat vallatták, fenyegették helyettem, de ő semmiről nem tudott. Aztán kiderítették, hogy engem keresnek, így azonban engem már nem ért váratlanul a dolog. Tudni akarták a kihallgatáson, hogy kiknek adtunk a szövegből… hát ha én azt elmondtam volna, akkor mindenkit felcitáltak volna Pestre… felkészültem a kérdésre, így kivédtem.

Tudta, hogy miként zajlik egy kihallgatás? Nem félt?

De igen, mindenki félt, mert nem tudhattuk előre, hogy mi lesz a vége.

Becsuknak? Ha igen, mennyi időre? Megkínoznak-e? Hogyan? Senki sem tudta.

’57 januárjában történt, hogy dörömböltek az ajtónkon, és kiabáltak befelé az ávósok, hogy „nyissák ki a kaput, mert szétlövetem a házat”! Ott állt három-négy géppisztolyos ember, és már akkor azt hittem, hogy a brosúrát keresik. Gyorsan el akartam égetni a kályhában, de szerencsére nem gyulladt be. Nem azt keresték, hanem bújtatott embereket. Valaki bemondta a szüleim címét, de persze nem találtak senkit, így elmentek. Másnap mentem Győrbe, ott pedig éppen akkor szállta meg a szemináriumot negyven pufajkás. Házkutatást tartottak, minden kispap szobáját átnézték, és nyugati könyveket kerestek. Az ágyakat is megnyomkodták, hogy nincs-e benne fegyver. Tudni kell, hogy ilyenkor rendszerint azt csinálták, hogy

a pufajkások maguk húztak elő a zsebükből revolvert vagy mást, és elrejtették, majd úgy tettek, mintha akkor és ott találták volna.

Szerencsénk volt, mert 120 kispap figyelt 40 pufajkást, nem volt erre alkalmuk. ’57-ben végeztem, és ismét megakadályozták, hogy továbbtanuljak. A püspököm azt mondta, menjek Pestre az Akadémiára „hallgatózni”, szóval nem kell ledoktorálnom, de hallgassam az órákat. Nagyban készültem rá, amikor megkaptam az elhelyezésemről szóló levelet, amelyben meglepetésemre nem Budapest állt, hanem Bagodvitenyéd. Fogalmam sem volt, hol van, elő kellett vennem egy térképet. Zokszó nélkül elmentem Bagodvitenyédre. Ugyanebben az évben még egyszer áthelyeztek, akkor a jugoszláv határra, Lentibe, ami határsávnak számított.

A mai fiatalok talán nem is tudják, mi az a határsáv…

Így igaz. A határt akkor egy 15 kilométeres sávban nem lehetett megközelíteni. Szombathelyről például nem mehettünk nyugati irányba… Nehéz most elképzelni, de harmincegynéhány évig nem is mentem se Körmendre, se Szentgotthárdra, se Velembe, sehová. A kivezetőutakon katonák álltak, és kérték a határsávengedélyt. Hozzáteszem, mindkét testvérem határsávban volt, és nem tudtam őket meglátogatni.

Jánosnál mikor járt Szentgotthárdon?

Na, egyszer, ’56-ban kaptam határsávengedélyt két hétre, akkor lemehettem hozzá. Volt egy motorja, azzal mindenhová elvitt, megmutatta, hol dolgozik. Később, miután engem felszenteltek ’57-ben, szükség lett volna rá, hogy visszamenjek kisegíteni, de akkor már nem adták meg. Az ávónál kellett engedélyt kérni, de a szemembe mondták, hogy „maga márpedig oda nem megy”. Legközelebb akkor mentem oda, amikor Jánost meggyilkolták, és a rendőrség odarendelt… Azt sem tudtam, gyanúsított vagyok-e, vagy tanú…

Hogyan tudta meg, hogy Jánost megölték?

Borzasztó volt… Lentiben voltam káplán, épp a templomban rendezkedtem, és befutott egy fiú azzal, hogy gyorsan menjek, mert táviratom van. Siettem, kinyitottam, és édesapám szavai voltak benne:

„azonnal gyere haza, mert Jancsi hirtelenül meghalt”!

Nem értettem, mert egészséges volt… Gondoltam, megkérdezem Szombathelytől, persze telefon még nemigen volt. Elmentem a postára, ott kértem meg a postáskisasszonyt, hogy hívjon fel valakit Szombathelyen, hogy meg tudjam érdeklődni, mi történt. Azt válaszolta: „nem kell megérdeklődni, én tudom, mert mi, postások átadtuk egymásnak a hírt, a maga testvérét meggyilkolták”. Később tudtam meg – sőt, negyven év után beszéltem is a postással, aki apámnak akkor vitte a hírt, és ennek tanúja volt –, hogy ültek a szüleim egymással szemben, és nem tudtak megszólalni… összetörtek.

Kiderült, hogy a kommunizmus jelszava alatt az ember mindenre képes…

Mindenre… engem is fenyegettek. Az ávósok a szemembe mondták, hogy „még tíz év, és nem lesz katolikus egyház Magyarországon! Likvidáljuk!” Azóta sem sikerült, de sok embert bizony likvidáltak. Papokat is, nem a testvérem volt az egyetlen, Szentgotthárdon is volt két másik pap. Egyiküknek eljárt a szája, másnap reggel két ajtó közé beszorítva találtak rá. Azzal magyarázták, hogy véletlenül odaszorult, ez persze lehetetlen volt.

Miért volt János olyan nagy ellensége a rendszernek, hogy meg kellett gyilkolni?

Ideológiai oka volt: a testvérem nagy hatással volt a fiatalokra, akiket a rendszer féltett az egyháztól. Ők inkább a KISZ-től és az úttörőmozgalomtól várták volna, hogy „rendes kommunista ifjakat” neveljenek, nem akarták, hogy más hatás érje őket. Megszüntették a cserkészetet, ezért a fiatalok a plébániára mentek, mert azon a környéken nagyon vallásos emberek éltek. János foglalkozott velük, ez volt a bűne. Én 1957-től hittant tanítottam heti 24 órában, de ’60-ra leépítették azt is. Fenyegették a szülőket, nem engedték nekik, hogy beírassák a gyerekeket. Aki jól csinálta a hitoktatást, félreállították. Sok keserű élményem van ebből az időből, a Petőfi iskolában például az igazgató, aki amúgy a szemembe kedves volt velem, minden órámra beküldött egy pedagógust, hogy ellenőrizzen…

Hogyan tudott így bízni az emberekben?

Nagyjából tudtuk, hogy ki előtt lehet beszélni, ki előtt nem, de még így sem vigyáztam a számra. Volt, hogy több pap előtt kijelentettem: „azt leshetik, hogy békegyűlésre megyek.” A békegyűléssel akarták egyébként megosztani a papságot. Valaki jelentette, hogy mit mondtam, és ez az ávós jelentés Budapestig jutott, majd megkaptam, hogy reakciós vagyok. Sőt, megvádoltak, hogy a forradalom alatt Pesten „ügyködtem”, pedig nem is jártam ott. Valaki mégis jelentette. Életveszélyes dolgok voltak ezek, mert utána az ember nem tudta magáról lemosni.

Mi volt a büntetése?

Harminc éven keresztül csak káplán lehettem, nem kaptam plébániát.

Létminimum alatt éltem, egy káplán 405 forintot kapott egy hónapban, ez gyakorlatilag semmi. Közben pedig az egyház vagyonát zsebre tették.

Ennyi keserűség után, és tudva, mennyi áldozata volt a diktatúrának, hogyan gondol azokra a kommunistákra, akik felelősek voltak mindezért?

Ők nem emberek. Manapság senkinek sem lehet megsérteni a személyiségi jogait. Innen nézve nehéz lehet elképzelni, hogy nekünk szó szerint

semmihez nem volt jogunk, mindenben korlátoztak, a mozgásban is,

még az országon belül is. Aztán később még ők tetszelegtek a jótevők szerepében, most pedig már szinte el is felejtette mindenki, hogy mi volt akkor…

Mit üzen a mai fiataloknak?

Ha nem is szeretnek könyvet olvasni, legalább hallgassanak meg sok előadást erről, és közben nagyon figyeljenek! Miért mondom? Mert félre lehet vezetni az embereket. Valahogy úgy érzem, sokan túl szolidan, elfogadóan szemlélik a kommunizmust manapság. Nem mondják ki az igazságot, azt, hogy micsoda nyomot hagyott az életünkön!

Nem tanulhattam, fenyegettek, akadályoztak, tönkretették a hitoktatást, lehallgattak bennünket, gúzsba voltunk kötve.

Ennél csak az volt rosszabb, ha valakit bevittek, kínoztak, likvidáltak. Ettől én megmenekültem, de talán csak amiatt, mert nem akarták, hogy János után a második áldozat legyek. A kommunistáknak nagyon fájt, hogy a testvéremet olyan sokat emlegették a hívek a halála után! Azt mondták, „szentté akarják az emberek kreálni”, nos, éppen ők intézték ezt el… De a jegenyék sem nőnek az égig, az egyházat megszorongatták, de elpusztítani nem tudták, és nem is fogják. Az Úrjézus mondta, hogy „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta”. Sokféle „izmus” volt, mindegyik nyírta az egyházat, de az mindegyiket túlélte, ezek meg már hol vannak?!

Brenner József életével, nehéz körülmények között is rendíthetetlen papi hivatásgyakorlásával és vértanú fivére emlékének átmentésével a megye hitbéli közösségének érdekében jelentős eredményt hozó munkát végzett. Munkásságával Vas megye jó hírnevét országhatárokon túl is elvitte, öregbítette.