A Kárpát-medencei Sport Hagyományőrző Egyesület – e sorok írója a szervezet elnöke – 2005 óta járja a határon túli magyarlakta vidékeket, hogy sporttörténeti konferenciák szervezésével és rendezésével ott is népszerűsítse a sportot, az olimpiai eszmét, egyúttal erősítse a magyar-magyar kapcsolatokat. Az elmúlt héten a 12 tagú magyarországi delegáció egy többnapos dél-bánáti kirándulás után Déván tartotta meg rendezvényét.
A gyászos Világos
Mivel október 6-án keltünk útra, így első állomásunk Világos volt. A magyar történelemben rosszul csengő nevet viselő településen megtekintettük az elmúlt években szépen rendbe hozott Bohus- kastélyt, ahol 1849. augusztus 12-én Görgey Artúr tábornok aláírta az oroszokkal a feltétel nélküli fegyverletételről szóló megállapodást. A haláláig – igaztalanul – árulónak tartott Görgey egyébként ténylegesen nem itt, hanem a közeli csigérszőllősi mezőnél tette le a fegyvert. Világosfelett a 496 méter magas hegyen egyébiránt a régi vár romjai is látogathatók.
Erdély kapuja
Arad a Dél-Bánság egyik központja, Erdély déli kapuja. A Maros vizén a legrégibb időktől kezdve tutajon szállították Erdély belsejéből a sót, fát, építőanyagokat. Azonkívül itt volt a hadi és kereskedelmi utak átkelőhelye és a középkori sóraktár is. Igen gazdag történelmi és kulturális múlttal rendelkezik, így az idelátogatók számára a város egy szabadtéri múzeum élményét nyújtja XVIII.- XIX.- XX századi épületeivel. Ilyen a Kultúrpalota, a kalandos történelmű Szabadság-szobor, a lenyűgöző minorita templom, a szépséges városháza, a régi színház és a bérpaloták egész sora. Mi a nemzeti gyásznapon az RMDFSZ által szervezett koszorúzáson vettünk részt. Felemelő és megható volt a vértanúk sírjánál álló obeliszknél elhelyezni a koszorúnkat, melyre az alábbit írattuk: „Hol sírjaik domborulnak, unokáik leborulnak…”
A sokszínű Temesvár
Másnap a 300 000 lakosú Temes megye székhelyét, Románia harmadik legnépesebb városát fedeztük fel. A Duna-Körös-Maros-Tisza Eurorégió középpontjában fekvő Temesváron igazi multikulturális környezet várt ránk. A románok mellett magyarok, németek, szlovákok, szerbek, ukránok és olaszok is élnek a városban. Utóbbiból feltűnően sokkal találkoztunk, s mint kiderült, ők az elmúlt két évben a COVID elől menekülve választották Anjou Károly király egykori fővárosát. Temesvár korábban elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa 2021 címet, ám a pandémia miatt 2023-ban lesznek itt a nagy események. Az azonban látható, hogy gőzerővel készülnek. Pompázatosan felújított épületek, szépülő parkok, kulturált szórakozóhelyek teszik ismét a várost olyanná, mint amilyen a Monarchia idején volt. A Lloyd-sor, a Jenő herceg tér, a Dóm tér számos látnivalót kínál, bár ottjártunkkor a híres székesegyházat éppen restaurálták.
Lugos és Karánsebes
Harmadik napunkon Déva felé indulva Lugosra látogattunk. A Temes partján fekvő város egykor a Krassó-Szörény vármegye székhelye volt. A település olyan híres emberek szülővárosa, mint Kurtág György zeneszerző vagy a hírnevét Drakula alakításával megalapozó Lugosi Béla színész. Lugoson sok régi, különböző stílusjegyű épület található, ezek vonzzák leginkább a tekintetet. Az archaikus Szent Miklós-torony eredetileg egy középkori kolostortemplomhoz tartozott, amelyet 1726-ban építettek újjá barokk stílusban. A Temes bal partján található a Szent István római katolikus kápolna, mely 1780-ban épült. 1856-ban Deutsch Dávid újíttatta fel, azzal a kikötéssel, hogy benne mindkét Szent István-ünnepkor, áprilisban és augusztusban is magyar nyelvű szentmisét tartsanak. Figyelemre méltó még az „ Istenanya Elszenderülése” kéttornyú ortodox templom, a volt vármegyeháza, valamint a Temesen átívelő vashíd, amely a város jelképe.
A Krassó-Szörény megyéhez tartozó Karánsebes városát magas hegyek veszik körül. A település melletti Kis Havas a Déli Kárpátok nyugati peremén levő Szárkő hegytömb középső részét képezi. Főutcája, amelyet sétálóutcává alakítottak, több szép épülettel rendelkezik. Az utca elején betértünk az 1730-ban épült római katolikus templomba. Itt véletlenül összefutottunk a magyar plébánossal. A kölcsönös üdvözlések után elmondta, hogy nagyon kisszámú magyar él már csak a városkában, akiknek egyetlen lehetőségük a templom a magyar nyelv ápolására és megőrzésére. Bizony nem könnyű a diaszpórában élők élete…
Ledöntött emlékmű, dákoromán hazugság és egy varázslatos templom
Barangolásunkat a Déli-Kárpátokban fekvő, 669 m magas Vaskapu-hágón át folytattuk. Elhaladtunk Zajkány község mellett, ahol Hunyadi János 1442-ben 15.000 fős seregével legyőzte a 80 ezres oszmán hadat. Sajnos az 1896-ban állított emlékművet „ismeretlen” személyek erőgépek segítségével ledöntötték. A tettes azóta sincs meg, no meg nyomozás sincs az ügyben…
Hamarosan az egykori dák főváros romjaihoz, a magyarul Várhelynek, latinul Sarmisategusa településhez érkeztünk. Természetesen senki nem vitatja, hogy volt ilyen birodalom, miként annak Decebal nevű királya is. Ám az már merő – fogalmazzunk szépen - 19. századi kitaláció, hogy a mai románoknak a dákok az ősei. Másfél száz év alatt sikerült ezt alátámasztaniuk, de sajnos őket a hiányzó bizonyítékok a legkevésbé sem érdeklik. Túllépve ezen érdemes itt egy kicsit elidőzni, hiszen maguk a dák romok valóban figyelemreméltóak.
A szomorú történet okozta rosszkedvünket a közeli Demsus községben található Szent Miklós-templom látványa csillapította. A legrégibb, ma is használtban lévő ortodox templom egész Erdély egyik legkülönlegesebb egyházi műemléke. Szerencsénkre jöttünkre hamar előkerült a helyi pópa, aki megnyitotta az évezredes templom kapuját. Belépve az egy bizonyos havasalföldi Stefan mester készítette freskókat csodálatuk meg. Tényleg olyan érzés kerítette hatalmába az embert, mintha itt megállt volna az idő. Pedig a freskókat 1556 után lemeszelték - mivel a reformátusok és az ortodoxok közösen használták –, de még töredékeikben is árad belőlük valami megfoghatatlan erő.
(Folytatjuk!)
