A hátrányos helyzetű zseni

Vámbéry Ármin dél-németországi gyökerű zsidó család gyermekeként született Szentgyörgyön, 1832-ben. ( A család neve erdetileg Wamberger volt.) Apja a Talmud és a zsidó hagyományok kutatója, még fia születése előtt elhunyt, ezután az egész család nélkülözésben élt. A fiú szenvedéseit tetőzte, hogy hároméves korában jobb lábára lesántult. (Talán ma az ilyen eseteket hívjuk halmozottan hátrányos helyzetnek: kisebbségi származású, félárva, szegény, és sánta. )Ebből kiindulva Vámbéry Ármin élete nagyon szomorú történet lehetett volna. De nem így lett. Nyolc éves korára már tudott írni és olvasni németül, magyarul és héberül, később megtanult latinul, szlovákul, franciául, olaszul.

Tíz éves kora körül anyja inasnak adta őt egy szabóhoz, akinek fiát héber nyelvre tanította. A gimnáziumot tulajdonképpen „üres zsebbel” végezte, mellette házitanítói munkákat vállalt, és ha volt egy-két szabad napja, gyalogszerrel indult Bécsbe, Prágába, vagy más híresebb városba. A forradalom a pozsonyi bencés gimnázium tanulójaként talált rá. Valószínűleg forradalmi élményei ültették el benne hazaszeretet, a bevonuló orosz csapatok látványa pedig egész életén át tartó orosz-ellenességét. 

Elsősorban anyagi nehézségei miatt hagyott fel azzal a tervével, hogy a tanulmányait a pozsonyi protestánslíceumban folytassa. Ezután egész életén át a saját maga tanára lett. Házitanítói fizetéséből nem tudta rendezni a gimnáziumnak való tartozását, így bizonyítványát soha nem kaphatta meg. Megbízásait egy Mayer úr nevezetű „tanár közvetítőn” keresztül kapta, így az ország legkülönbözőbb részeire jutott el, ahol más-más nyelveket sajátíthatott el. Húszéves korára, mikor már a legtöbb európai nyelvet ismerte, megtanult törökül. 

Julianus barát nyomdokaiban

1857-ben, báró Eötvös József támogatásának köszönhetően valóra válthatta dédelgetett álmát: Keletre utazhatott. 1861-ig Isztambulban tartózkodott, ahol a keleti életstílust és gondolkodásmódot is magáévá tette, valamint több tudományos művet is kiadott. Nyelvismeretinek, és jó kapcsolatteremtő képességének hála befolyásos kormányzati körökkel került kapcsolatba. Hüszejn Dáim pasa volt az, aki a „Resíd” névvel ajándékozta meg, melyet Vámbéry ettől fogva a muszlim világban használt. Emellett a magyar emigráció tagjaival is ismeretségbe került.  ( Ekkor magyarosította családi nevét Vámbéryre.) 1861-ben visszatért Pestre, hogy anyagi támogatást nyerjen a magyar őshaza felkutatására.  Az MTA jóvoltából 1863-ban útnak is indulhatott. Julianus baráthoz hasonlóan ő is Keleten kereste a magyarság bölcsőjét, és ő is álruhában indult útnak: Resíd efendi néven dervisnek adta ki magát. Egy karavánnal átvágott Erzurumon és Tebrizen, majd a Kaszpi-tengeren és Türkmenisztánon át Hivába jutott, onnan a sivatagon átkelve Buharába ért, ahol majdnem felfedték igazi kilétét. 

Vámbéry felismerte, hogy a népek születése nyomon követhető a nyelv alakulásában. „Ismert dolog, hogy a magyar nyelv az ugynevezett altaji nyelvcsaládhoz tartozik; de a finn vagy tatár ághoz-e, ez az a kérdés, mely még eldöntést vár. Ennek kinyomozása, mely minket magyarokat mind tudományos mind nemzetiségi szempontból annyira érdekel, volt fő és eldöntő oka keleti utazásomnak. Az élő nyelvek gyakorlati tanulmányozása által ohajtottam meggyőződni a magyar és török-tatár nyelvek közötti rokonság tényleges fokáról…”  - írta 1864-ben kiadott, angol nyelvű útleírásában. A báró támogatása mellett az igazi „fegyvere” nyelvtudása volt, valamint az, hogy olyannyira sikeresen elsajátította a keleti viselkedési mintákat, hogy mivel mindenki szunnita töröknek hitte, a siíta perzsák már ferdeszemmel néztek rá. ( „Színészi tehetsége” már csak azért is figyelemre méltó, mert európai vonásokkal, nem muszlim hívőként kellett egy kolduló dervist, egy szunnita zarándokot alakítania. Ez persze a tudományos munkájában is hátráltatta.) Azonban nem csak új személyazonossága hozott bajt a fejére. A türkméni sivatag orosz és brit érdekszférába tartozott, így Vámbéry minden mozdulatát gyanakvással figyelték. A vízhiányt, a forróságot, a homokviharokat, az embert próbáló sivatagi viszonyokat a rovarok és egyéb élősködők tették elviselhetetlenebbé a kutató számára. Ám utazásai során szerzett tapasztalatai több tudományterületre (nyelvészet, történelem, néprajz, földrajz) kiterjedő, egyedülálló ismeretekkel gazdagították. Időközben az európai államok is egyre nagyobb figyelemmel fordultak a honvággyal küzdő utazó felé. 

Az ugor-török háború

Nem Vámbéry volt az első, aki a magyar nép nyelvrokonait kereste.  A 16-17. században például sokan a héber nyelvvel próbálták rokonítani a magyart. Ezt követően a finnugor nyelvrokonság (tézise) vált meghatározóvá. ( Bár ekkoriban még nem volt tudományosan megalapozva.) Magyarországon két új irányzat jelentkezett: az egyik a finnugor nyelvekben látta a magyar nyelv rokonait, a másik pedig a magyarság keleti származását összekapcsolta nyelvének a hunok, szkíták, avarok, illetve a török népek által beszélt nyelvekkel való rokonságával. ( Ők a finnugor nyelvrokonságot csak „halzsíros atyafiságnak” hívták.) 

Ilyen környezetben jelent meg az MTA nyelvészeti folyóiratában Vámbéry  „Magyar és török-tatár szóegyezések” című írása, 1870-ben. Művében a neves orientalista elismeri, hogy „ a török-tatár nyelvekkeli rokonság csak második foku és … a magyar első fokon csak a finn-ugor nyelvekkel, még pedig a vogul nyelvvel áll, legközelebbi rokonságban”. E tanulmányával Vámbéry elnyerte a Sámuel-díjat. Azonban a pesti egyetem finnugor tanszékének vezetője, Bundez József kemény bírálattal illette. Vámbéry válaszul visszavonta előbbi állítását, és harcot hirdetett a „mélyen meggyökerezett finn-ugor elmélet” ellen. A magyarok eredete című könyvében a magyarokat „török magvú” népként írta le. Ezzel kezdetét vette a magyar nyelvtudomány egyik legnagyobb csatározása, az „ugor-török háború”. Általánosságban véve el lehet mondani, hogy a finnugor – tábor volt többségben, Vámbéryt inkább keletkutató tevékenysége miatt tisztelték. Ugyanakkor ma már senki sem tagadja, hogy Vámbérynek felfedezéseit a magyar és a török nyelv hasonlósága terén. Ugyancsak időtállónak bizonyult az etnikum és a nyelv különválasztásának gondolata. Vámbéry Ármin végül elismerte, hogy a magyarság végső soron „ugor származék” fenntartva ugyanakkor, hogy „az idők múltával eltörökösödött és a világtörténetbe már mint török nép lépett be.”