Nagyobbik lányom jégmadarat látott tavaly tovarepülni a Tiszánál. Pár pillanatra tisztán látszottak a kék és narancs tollai a napfényben. Láttam, hogyan ragadja magával ez a pár pillanat, éreztem, hogy mennyit jelent neki az ehhez hasonló természeti csodák megélése.
Alíznak meséltem már arról is, hogy az országban, ahol él, sok vidék, amit az autóból, vonatról unalmas szántóföldnek lát, régebben teljesen más képet mutatott. Felszabdalta a tájat a víz csodája, mai gyerekfejjel elképzelhetetlen, mesébe illő figurák tudása alakította a földeket, a vidéken élő emberek életét. Igen, egy hosszabb vonatúthoz tökéletes sztori egy nyitott, értelmes kislánynak, ha az apukája színes képekkel mesél arról, hogy sok száz évvel ezelőtt hogyan tudott együttműködni a gazdálkodó ember a vízzel:
árterekre vezette a folyók vizeit, a hordalékuk adott új erőt a földeknek,
az élet rendje alakította a tájat, nem a pénz és a támogatások. A gyerekek kézzel fogták a halakat, egy óriási gyümölcsöskert volt az ország. De aztán modern eszmék hatására az ember megváltoztatta a természetet, a folyókat kiegyenesítette, a tájak és emberek hagyományos életét kiforgatta, a csodákból hétköznapit csinált. Sajnálom, kislányom, hogy ez így lett! Ezért hallasz most szárazságról, érzed unalmasnak a tájat, és sok-sok mesebeli dolgot nem láthatsz, nem élhetsz át. De tudod mit? Ígérem neked, mindent megteszek, hogy ez ne maradjon így!
Kisebbik lányom, Gréti akaratos jellem. Ha valamit nem ér el általunk, megpróbálja maga megvalósítani. Meg kellett szoknunk ezt, de beláttam, hogy felnőtt emberként is előnyös lehet ez a tulajdonsága, hiszen így indulnak el a folyamatok abba az irányba, amelyet helyesnek gondol.
A hírek alapján a magyar gazdatársadalom van most így: lépni akar. Otthonában marad, a földeken, nem életformája a nyilvánosság előtti elégedetlenkedés. Ám ha nem történik változás, nem vár tovább, egyet lépni fog. De nem is kell vidéken élni ahhoz, hogy érezzük és tudjuk, az idei aszály után meg kell hogy változzon az országban a vízgazdálkodás rendszere. Évtizedek óta él a felismerés, hogy meg kellene tartani a vizet, nem kizavarni az országból, hogy a szántóföldek leggyengébb részeit bátran el lehetne ismét árasztani tavasszal.
Minél több vizet a tájban kell tárolni, ez lenne a legfontosabb.
Konkrét és gyakorlatias lépések százaival rendbe hozni a felszíni csatornahálózatot és a részegységeit, de minél gyorsabban, mert már most ősszel, a várhatóan megemelkedő Duna vizének egy részét be kell engedni a Homokhátság csatornáiba, nem lehet várni tovább!
Ahol lehet, lassítani és megtartani kell a vizeket,
hogy több helyi csapadék kialakulása által javuljon a mikroklíma.
Az ország jelenlegi vízrendszerének kialakulása óta több évtizednyi tapasztalat rendelkezésünkre áll, a nem feltétlenül érdekelt gazdák is belátták a változás kényszerét, ráadásul a támogatási rendszereken keresztül megoldható a területek szántóföldi termelésből kiesésének pénzügyi kompenzálása. A természetes működés felé kell visszafordulni: használni, tudatosan irányítani a vizeinket, mert a ma aszály sújtotta területeken valójában soha nem volt sok csapadék, a vizet mindig áradások felfogásából és hasznosításából nyerték az ott élők.
Legkisebbik gyerekem, Márk bátor kisfiúnak tűnik, de hát milyen legyen egy kisfiú, nem igaz? Soha nem tapasztalt helyzetekben nem fél az újtól, nem fél a szokatlantól sem.
Ilyennek látom most a gazdatársadalom, a vízügyi hatóságok és a kormányzat hármasát. Mert most ősszel
lépniük kell, együtt, egymásra támaszkodva, egymást erősítve.
Egyszerűen nincs több idő, most van az utolsó utáni pillanat!
Emlékszel, Alíz, amikor kicsi voltál milyen szép madarat láttál a Tiszán? Irigyellek, tudod? Amikor én gyerek voltam, én egy politikai változást megélhettem, de ti, ti hárman és még sok-sok kis barátotok azt a csodát élhette meg kicsiben, hogy a jóakaratú emberek megértették egymást, megújult a táj, fellélegzett a föld. Visszaadták a vizeinket!
Nyitókép: Shutterstock
