Amikor interjút kértem öntől decemberben, azt javasolta, hogy ha nyugodtan akarunk beszélgetni, inkább halasszuk januárra, mert annyi a karácsonyi megrendelése, hogy nincs ideje. Ennyire jól megy a kerámiaüzlet?

Nem panaszkodom. Igyekszem minőségi munkát kiadni a kezemből, silány dolgot nem érdemes csinálni. Ha mégis hibás valami, akkor azt pótolom. Több mint tizenöt éve ezzel foglalkozom, és sok mindent megtanultam már. Ha én csinálok valamit, akkor igyekszem a szívemet-lelkemet beletenni. Nem tudok félmunkát végezni. Egyébként funkcionális termékeket gyártok, nem díszkerámiákat. Ha művészkednék, éhen halnék.

A börtönben tanulta meg a kerámiakészítést. De ez lehetett volna csak egy elfoglaltság, hogy lekösse magát. Miért folytatta a civil életben is?

A börtönben az ember nem igazán tud mit kezdeni magával. Azon filozofáltam, hogy megszököm, és ez sikerült is, de miután újra elfogtak, úgy vigyáztak rám, mint a Szent Grálra. Két dolgot tehettem: vagy öngyilkos leszek, vagy kezdek magammal valamit. Inkább az utóbbit választottam.

Fontos, hogy egy ingerszegény környezetben az ember valamit alkosson.

A tanfolyamon részt vevők többségét igazából nem érdekelte a kerámiázás, csak azért jöttek, hogy ne kelljen reggel hatkor elmenniük párnát varrni. A tizenhat résztvevőből kilencnek én csináltam a vizsgamunkáját. Tehát az alkotás élménye is megfogott.

Anno az első osztályban fejezte be a jégkorongozást. Miért nem ebbe az irányba indult el a börtön után?

Nem akartam. Én egy megosztó alak vagyok. A szabadulásom után megkeresett az egyik osztrák tv-csatorna, hogy legyek a szakkommentátoruk, komoly összegért. De nemet mondtam. Egyrészt már nem is értek hozzá, egy ilyen munkához pedig felkészültség kell. Volt olyan gondolatom is, hogy elvégzek egy edzőképzőt, de talán sok szülő zsebében kinyílt volna a bicska, ha én ezzel a múlttal nekiállok gyerekeket oktatni. Nem akartam kitenni sem magamat, sem az adott egyesületet ilyen konfliktusoknak. Inkább maradtam a kerámiáknál.

Nem is volt azóta hokiütő a kezében?

De, bár igaz, hogy hat éve voltam utoljára a jégen, mert a csípőprotézisem miatt már nem merek hokizni.

Összesen harminc rablást írtak a nevére. Eszébe jut még a mindennapokban valami ezekből, esetleg álmodik velük?

Néha. Nagyon sok helyre járok, még bűnmegelőzési programokban is részt veszek, és nyilván rengeteg kérdést kapok ezzel kapcsolatban. De bármennyire is komoly ez a téma, már igyekszem viccesen felfogni.

Nem tudom visszaforgatni az idő kerekét; sajnálom, ami történt, de leültem a büntetésemet.

Nekem az legfontosabb, hogy ha kinézek a műhelyem ablakán, akkor nem látok rajta rácsot, és belül is van kilincs az ajtón. Bevillannak persze dolgok, például úgy, hogy vannak olyan szerszámaim, amelyeket a börtönben készítettem.

Több helyen is elmondta, hogy 37 ezer forinttal jött ki a börtönből. Tíz év távlatából mit gondol, miért nem lett visszaeső, mint oly sok börtönviselt ember?

Szerencsés vagyok, mert volt néhány barátom, aki segített. Azt tudni kell, hogy egyedül esélyed sincsen. Hiába van pártfogói felügyelet, nincs igazi segítő eszköz a kezükben. Nem jó a rendszer. Ha pedig fiatalon bekerülsz a börtönbe, akkor az gyakorlatilag egy bűnözőképző. De képzelje el a helyzetet, hogy ha jelentkezem egy céghez, ahol a HR-es megkérdezi: mit csináltam az elmúlt tíz évben? Ha elmondom az igazat, az a baj, ha nem, akkor meg előbb-utóbb úgyis kiderül, akkor meg azért rúgnak ki. De ez egy globális jelenség. A társadalmi előítélet mindehol megvan a börtönviselt emberekkel szemben. Ha nincs senki, aki megfogja a kezed, akkor nem tudsz ebből kilépni.

Mi volt nehezebb: a börtön, vagy felépíteni az új életet?

Talán furcsán hangzik, de

amikor kijöttem, magasabb falak vettek körül, mint a börtönben.

Nem értettem, hogy miért. Nem vártam el, hogy a vállukra emeljenek az emberek, de akkor is. Sok negatív tapasztalatom volt. Azt például kifejezetten visszatetszőnek tartom, hogy sokan, akiknek valami baja van velem, nem merik a szemembe mondani. Ezzel együtt igyekszem mindent pozitívan nézni.

Ma is vannak, akik megpróbálnak kirámolni egy-egy pénzintézetet. De mit gondol, olyan sorozatrablást el lehetne manapság követni, mint amit ön vitt véghez? 

Nem. Talán nekem is köszönhetően elég sokat javult mostanra a bankbiztonság. Ma már nem működne az, amit én csináltam. Nem akarok viccelni, de ami akkor volt, azt a Benny Hill showban lehetett volna mutogatni. A biztonsági őrök akkoriban nem voltak felkészülve éles helyzetekre. Rosszak voltak a kamerák, nem működtek rendesen a riasztórendszerek.

Mennyire jelent előnyt vagy éppen hátrányt a múltja, az ismertsége, amikor el akar adni valamit? Akadnak olyanok, akik csak azért vesznek kerámiát öntől, mert ön a viszkis?

Igen. Sajnos. Ilyenkor kicsit meg is hal a lelkem. Néhányan úgy jönnnek oda egy vásárban, ahol árulok, hogy mindegy, mit, csak adjak nekik valamit. Tehát nem az adott termék a fontos számukra, csak hogy otthon elmondhassa, hogy a viszkistől vett valamit. De ezzel együtt

nem akarok álszent lenni, hiszen nekem is vannak sárga csekkjeim, amiket be kell fizetnem.

A szakma mennyire fogadta be?

Itt is azzal szembesülök, hogy megosztó alak vagyok. Vannak olyanok, akik kétségkívül tehetségesebbek és jobban dolgoznak nálam, és akadnak köztük olyanok is, akik utálnak és irigykednek. Mert igaz, hogy nekem van egyfajta marketingem, ami előnyt jelent. Azt mondják, nekem így könnyű. De kérdem én, mi volt abban a könnyű, hogy hat évig egy ablak nélküli műhelyben kellett dolgoznom? Amikor kijöttem, semmilyen támogatást nem kaptam. De azt is hangsúlyoznom kell, hogy soha nem kilincseltem a múltammal, mindig engem kerestek meg. Ugyanakkor volt például több olyan rendezvény, ahova nem engedtek be, mondván, „nem illek oda”. De anno Kapolcson is „megtaláltak”, egy évvel azután, hogy kijöttem a börtönből. Nem igazán fogadott be a szakma.

Mostanában már workshopokat, előadásokat tart. Miről?

Egyszer felhívott az egyik kereskedelmi multicég vezetője, hogy tartsak nekik csapatépítő tréninget. Mondtam nekik, hogy bocs, de én nem vagyok közgazdász, miről beszéljek önöknek? Azt mondta, meghallgatott egy velem készült beszélgetést, és nagyon tetszett neki, ahogy előadtam, hogyan szúrtam el az életemet, aztán hogyan építettem fel újra. Arról is mesélek, hogyan tanultam meg a szakmát a börtönben.

Én mindig arra koncentrálok, hogyan lehet egy problémát megoldani.

Közben eszünk-iszunk, kerámiázunk, és persze beszélgetünk. Nyilván kérdeznek a múltamról is, de mindig elmondom, hogy ez nem egy bankrabló tanfolyam.

Több könyvet is írtak már önről, de volt olyan, amit maga jegyzett. Sokszor elmondta, hogy már kiskorától rengeteget olvasott, a könyvtárból lopta a könyveket, amiért ki is tiltották onnan. Fiatalon nem gondolt arra, hogy talán írnia kellene?

Valóban, már gyerekként vonzódtam a könyvekhez, mert azokban nem lehetett csalódni. Apám rengeteget vert, de a könyvekhez mindig el tudtam menekülni. De akkor még nem jutott eszembe, hogy írjak. Bár a humán dolgokhoz volt affinitásom. A börtönben is faltam a könyveket, heti szinten nyolcat-tizet. Ugyanakkor a szabadulásom óta csupán három vagy négy könyvet olvastam el, ennyire volt időm a munka és a család mellett.

Most már jópár éve házas. A felesége hogyan fogadta el a múltját? Egyáltalán, mikor szembesült vele először?

Ő húsz évvel fiatalabb nálam, de már gyermekkorában tudta, hogy ki vagyok. Ugyanis az ő vezetékneve is Ambrus. Azt hitték, hogy rokonok vagyunk. De ő Magyarországon született, nem Erdélyben, mint én. 2012 őszén találkoztunk először egy fesztiválon. Azonnal megtetszett. Nem volt azért egyszerű beilleszkednem a családba, bár nyitottak voltak az elejétől.

Az első rablásának egyik motivációja az volt, hogy szeretett volna megfelelni az akkori barátnője szüleinek, akik azt kérdezték, hogy milyen jövőt tudna nyújtani a lányuknak. A felesége szülei nem álltak elő ezzel?

Volt bennem megfelelési kényszer, de ott más volt a helyzet. Akkor a nyolcvanas évek végén jártunk. Amikor a barátnőm anyja megkérdezte, hogy milyen perspektívát tudok felmutatni, akkor fel kellett ütnöm egy értelmező szótárt, hogy megnézzem, mit jelent az, hogy perspektíva. Tapintható volt a lenézés amiatt, hogy erdélyi vagyok. Reggeltől estig melóztam, de nem jutottam egyről a kettőre.

„Büdös románként”  tekintettek rám, miközben egyébként Erdélyben meg szarrá vertek a magyarságom miatt.

Én eléggé megszívtam a Ceausescu-rendszert. Csákánnyal és lapáttal építettem a szocializmust a javítóintézetben.

Két kisgyermeke is van. Nyilván eljön majd az idő, amikor el kell mesélnie a történetét. Tudja már, mikor jöhet el ez a pillanat? És mit fog mondani?

Talán előbb fognak szembesülni ezzel, mint ahogy terveztem. Nagyon kevés dolog van az életemben, amitől félek vagy tartok, de ettől igen. Régen csak magamtól féltem. Alapjában véve bevállalós ember vagyok, bár ma már a család miatt ez változott. Az életem egyik legnagyobb kihívása lesz a gyerekeknek ezt úgy elmondani, hogy megértsék és elfogadják, és ne azt vágják a fejemhez, hogy azután, amit a múltban elkövettem, milyen alapon mondom meg nekik, hogy mit csináljanak, mit ne csináljanak.

Arra egyelőre nem vagyok felkészülve, hogy

egyszer csak valamelyik azzal a kérdéssel jön haza, hogy „Apa, te vagy a viszkis rabló?”.

Bízom abban, hogy ha hiteles vagyok és leszek, és a gyermekeim azt látják, hogy ha megígérek nekik valamit, akkor azt betartom, akkor nem lesz baj. Nálam épp ott csúszott el a nevelés, hogy a szüleim hiteltelenek voltak. Ígértek valamit, aztán soha nem tartották be. Pedig egy gyereket nem lehet átverni, a gyerekek nem hülyék.

Azzal a mintával, amit otthonról hozott, mennyire nehéz jó apának lenni?

Hogy milyen apa vagyok, azt talán a feleségem tudná a leginkább megmondani. Én a hitelességet tartom a legfontosabbnak. Az apám – aki egyébként állandóan vert – mindenféle erkölcsi, morális normákat állított fel. De már nyolcévesen megfogalmazódott bennem, hogy ha ő ezeket nem tartja be, akkor milyen jogcímen várja el tőlem? Nem most dől el egyébként, hogy jól neveltem-e a gyerekemet, hanem húsz-harminc év múlva. Ha majd vénemberként magatehetetlenül ülök a wc-n, és a gyerekem rámnyitja az ajtót, és ad egy guriga vécépapírt, akkor talán jól neveltem őt. Vagy ha hoz egy tányér levest, amikor már csak feküdni tudok az ágyban. Ha nem, akkor valamit elrontottam. Azt mindenesetre meg kell tanulnom, hogy tudjak türelmes lenni velük. 

Az édesanyjával sem volt jó a viszonya. Amikor nem jött el az esküvőjére, azt mondta, végleg szakít vele. Változott azóta a helyzet?

Szerencsére igen. Rendeződött a viszonyunk, minden héten beszélünk telefonon. Sajnos ő már régen csatlakozott egy vallási szektához.

Ez is közrejátszott abban, hogy távol tartom magam a vallástól.

Amikor írt egy hatoldalas levelet a börtönbe, akkor abból két sor volt arról, hogy mi van velem, a többi arról szólt, hogy mi van a gyülekezetben. De engem nem érdekelt, mit csinált abban a közösségben, és ma sem érdekel. Meg is mondtam neki, hogy ha idejön, akkor ezt a témát kerülje. Ugyanakkor ma már abban is más a helyzet, hogy eljött az az idő, amikor már nekem kell majd gondoskodnom róla. És meg is fogom tenni, függetlenül attól, hogy másfél éves koromban faképnél hagyott.

Fotók: Földházi Árpád/Mandiner