Kellemesnek ígérkező estét terveztünk eltölteni kolléganőmmel Szombathely belvárosában. Mivel az időjárás is kezd kegyes lenni hozzánk, gondoltuk, sétálunk egyet. A belvárosig autóval mentünk, hátha este alább hagy a lelkesedésünk. A Színyei Merse Pál utcából próbáltunk kikanyarodni, amikor egy idős úrra lettünk figyelmesek, aki az úttesten ült, mellette hevert biciklije. Kiszálltunk az autóból, s hozzánk hasonlóan egy arra közlekedő fiatalember is így tett.

" Maguk segítők?"

Az idős úr valószínűleg lesett a bicikliről, megütötte mindkét lábát, s a fején is ütés nyomai látszottak. A fiatalember közreműködésével segítettünk neki felállni, hamar kidrült, enyhén ittas állapotban van a férfi. Ettől függetlenül nem hagytuk magára. Próbáltuk kideríteni, mi történt, megütötte-e magát, esetleg fáj e valamije, hívjunk-e segítséget. Nehezen tudtunk pár szót is kicsikarni az úrból. Biciklijét felszedve az útról a lámpaoszlopnak támasztottuk, s közben a fiatalember, aki szintén segítőkésznek bizonyult, az útpadkára ültette a sérültet, hogy elkerüljünk egy esetleges nagyobb problémát.

Kolléganőmmel próbáltuk kideríteni, honnan jött, esetleg hová tart, itt lakik-e a közelben. Közben tovább kérdezgettük, fáj-e valamije, hogy érzi magát. S ekkor egy megdöbbentő mondat hagyta el a bácsi száját. Felemelte a fejét és nagy szemekkel ránk nézett: "Maguk segítők? Miért akarnak segíteni rajtam?"
Meglepődtünk a kérdésen, s nem tudtuk eldönteni, vajon milyen válasszal lehet szolgálni egy ilyen kérdésre. Közben a bácsi csak nézett ránk, s bár lehet, hogy ittas volt, de tekintetében ott ült a hála s a meglepettség egyszerre.

Talán közvetlenségünknek köszönhetően, végre sikerült párbeszédet kialakítanunk vele. Így tudtuk meg, hogy minössze pár tíz méterrel lakik távolabb.  A fiatalemberre néztünk segítségkérően, mert hát két kisebb termetű nő, mint én és a kolléganőm, nehezen tudtunk volna segíteni, de a fiatalember kérdés nélkül beleegyezett – kísérjük haza a bácsit – egyeztünk meg.

Félreálltunk az autóinkkal és közös erővel hazatámogattuk az urat, biciklijével együtt. Valószínűleg nagyon megüthette magát, s amint elmondta, nemrég egy csípő műtéten is átesett, és bizonyára az alkohol sem segítette az egyenesen járást. Hazáig kísértük, közben ő folyton csak kérdezgette: "Miért segítenek nekem?"

"Ne sajnáljunk segítő kezet nyújtani"

Reménykedve álltunk tovább mi is, s gondolom a fiatalember is, aki még közreműködött, hogy épségben hazajuttassuk a bácsit, hogy nem történt nagyobb baj.

Szomorú, hogy előttünk több autó hajtott el a bácsi mellett, s bizonyára elkönyvelték, hogy részeg, így nem érdemel segítséget. Azt gondolom, nem tisztünk elítélni egy bajba jutott embert. Sosem tudhatjuk miért került valaki abba a szituációba, ahol mások jóindulata segíthet csak. S nem tudhatjuk azt sem, mi mikor fogunk segítségre szorulni. Alkoholos befolyásoltság ide vagy oda, sosem tudhatjuk, kiért tehetünk éppen valmilyen apróságot, mely nekünk nem kerül nagy erőfeszítésbe, de másoknak az életét jelentheti. Ne sajnáljunk segítő kezet nyújtani, függetlenül attól, miért került valaki kiszolgáltatott helyzetbe. A bajba került bácsi meglepettsége alapján felmerül a kérdés: Manapság a segítségnyújtás nem természetes dolog, hanem különlegesség?