1915-ben, a keleti fronton egy orosz katona lőtte fejbe a később Ausztráliában letelepedett Paul Kern-t, azaz Kern Pált. A lövés olyan súlyos sérüléseket okozott, hogy először napokig kómában feküdt a lembergi kórházban. Miután magához tért visszaszállították Budapestre, de elaludni többet már nem tudott. Ráadásul nem is érezte úgy, hogy szüksége lenne rá.
A korabeli orvosi szakvélemény annyit tudott megállapítani, hogy a lövedék a koponya frontális lebenyét érte, de még röntgenfelvételekkel sem lehetett pontosan meghatározni, milyen sérülést okozott. Egy biztos, elaludni nem volt képes többet Ken úr, aki arra is rájött, ha próbálkozik az csak ront a helyzeten. Éjszaka, az órákon át tartó forgolódástól jobban kimerült, mintha le sem feküdt volna.
Manapság minden alvással foglalkozó szakvélemény a folyamat létfontosságát hangsúlyozza. Mind élettani, mind egyéb vonatkozásban nélkülözhetetlen dologról beszélnek, ami nélkül nincs egészség, koncentráció, teljesítmény, és hasonlók. Mégis akkor hogyan lehetséges, hogy Kern Pál a sérülését követően még
negyven évet
élt alvás nélkül, és semmi más problémája nem akadt, mint hogy néha fájt a feje? Erre nincs száz százalékos magyarázat. Léteznek még ennél is extrémebb, de orvosilag nem dokumentált esetek, melyek valódiságát nem lehet bizonyítani. Az egykori magyar tiszttel történtek viszont az orvostudomány által is igazolt események, tehát a betegség (?) létező probléma.
