Egykoron Kőszeg iskolaváros volt. Elég, ha az egykori Bencés gimnáziumra, a mai Jurisichra, meg a Gyurácz-féle Evangélikus Liceumra gondolunk.1958-ig tanítóképzés is folyt a városban. Volt Polgári Fiúiskola, a Domonkos Nővérek 1868-ban alapítottak magyar tanítási nyelvű iskolát. Itt működött az Ottlik-féle kadétiskola. Csak keveseknek rémlik, hogy a Missziósház is ebbe a sorba tartozott. 1924-25-ben határozta el Kőszeg plébánosa, Kincs István apát úr, hogy a közelgő Szent Imre év alkalmából a városban újabb szerzetes közösséget, a verbitákat telepítse le. A Szent Imre Missziósház 1930-ban nyitotta meg kapuit. Ahhoz a jubileumi évhez kapcsolódóan, amelyet Szent Imre halálának 900. évfordulója alkalmából tartottak országszerte. Itt készültek missziójukra húsz éven át azok a fiatalok, akik szerzetesként kívánták terjeszteni az evangéliumot a világ azon részein, ahol Jézust még nem ismerték. 1950-ben feloszlatta a kommunista rendszer a rendeket. Ahogy a Mindenható hetven év fogság után hazavezette az Ószövetség választott népét, úgy azt sem engedte meg, hogy Újszövetségi szerzetes népe remény nélkül haljon el, negyven évvel később, megadta az újrakezdés lehetőségét, mert Magyarország lett az új evangelizációs terület. Így a 70 éves fájdalmas évforduló mellé ajándékozott egy másik, 30 éves örömtelit is. Az írót, Kiss Jánost 1990-ben mélyen megérintette az örökifjúnak tűnő atyák visszatérése hazájukba a misszióból. Így elhatározta, hogy a szétszóratás kollektív drámáját és az újraindulás örömét külön-külön interjúk által a személyes élményekkel hozza közelebb az olvasóhoz. A személyességen túlmenően további gazdagságot ad a műnek, hogy ez a társaság missziós szerzetesrend, így élményekben is többel tud szolgálni. Azonban a könyv legnagyobb érdeme a tanúságtétel. Tanúság Isten szeretetéről és nagyságáról, hogy mindig Övé az utolsó szó, és ez a szó: Akarom, hogy légy!
