Valahogy minden évben ugyanaz a sztori. Óriási felhajtás, extrém produkciók, amik látványosak meg minden, aztán a pontozásnál politika, politika, meg politika.

Ja, ez egy dalverseny, mellesleg…

Nem az a baj, hogy nem Magyarország nyerte a megmérettetést  - bár egyszer megnyerhetné már igazán – hanem az, hogy egy a nevében, felvállaltan a dalokról szóló „contest” nem a dalok alapján dől el. Az idén egyébként nem történt semmi különös, csak az osztrákok gondolták úgy, hogy jópofa dolog egy zongorát elégetni a színpadon – de jó, hogy különbözőek vagyunk!

Az elődöntők után összesen 27 produkció volt látható a döntőben, köztük olyan európai országok képviseltették magukat, mint Ausztrália, Izrael, Grúzia, vagy épp Azerbajdzsán…

Nincs Eurovízió azonos neműek színpadi csókolózása nélkül, idén a litvánok szolgáltatták a kötelezőt. Az látszik, hogy „a siker érdekében mindent, legfőképpen erotikát” gondolattól még mindig nem tudott több produkció sem szabadulni. Látszott ez az altestig kivágott ruhákban, mozgásokban, arckifejezésekben. Persze, ha valami nem megy hanggal, azt pótolni kell(ene) mással. De elsősorban dallammal, harmóniákkal, ritmussal kellene – ezen a versenyen legalábbis.

A pontozással kapcsolatban meg lehetne írni egy regényt, elsősorban a különféle elméletekről, mi alapján adják az egyes országok értékelésüket az örömmámorban úszó bejelentkezőiken keresztül. Egyben valószínű mindenki egyetért, nem a dalok színvonala, szépsége, értéke, stb. alapján. Nyílván szubjektív a kérdés, és épp ezért nem lehet belekötni, megkérdőjelezni, de sajnos az idén is születtek olyan pontszámok pro és kontra is, amik hallatán az ember azt érzi, egy másik dimenzióban él a tisztelt bíráló. Az észteknek köszönjük a nyolc pontot, jelentem, megérdemeltük, bár nem csak tőlük kellett volna négynél több strigulát bezsebelnünk Boggie és a többiek produkciója láttán.

Nem gondolom, hogy bármelyik elhangzott dalból világsláger lenne, mármint a kötelező egy-két hónapos folyamatos játszáson kívül. A sógorok amúgy hozták a kötelező technikai színvonalat, show-t, látvány-arzenált, jövőre Svédország bizonyíthat.

A szombathelyi Hollywood Classics karmestere, Pejtsik Péter viszont fantasztikus formában volt, aki nem tudná, ő dirigálta a nyitó és a záró nagyzenekaros számot is, jó volt látni az itthonról ismerős mozdulatait ezúttal 180 millió néző számára.

Az est legmaradandóbb mondatát pedig Gundel Takács Gábornak köszönhetjük, aki nemes egyszerűséggel megállapította, hogy „Svédországban nagyon sok svéd él!” Na, ebben legalább egyetértünk…