A medvék és a denevérek képesek ásítani, ahogy a tengerimalacok, a kutyák és az ember is. A tevékenység tehát globális, de mi a titka ennek a viselkedési formának?
Robert Provine, a Baltimore megyei Maryland Egyetem pszichológiai és idegtudományi tanszék professzora szerint még mindig nincs konszenzus az ásítás céljáról. Provine az 1980-as években tanulmányozta az "ásítás tudományt" és több tucat cikket is publikált a témában.
Az egyszerűnek tűnő ásítás nem is olyan egyszerű
"Kétségkívül az ásítás lehet az egyik legkevésbé ismert emberi viselkedésforma" - mondja a professzor.
Számos kiváltó oka lehet, többek közt az unalom, az álmosság, az éhség, a szorongás és a stressz. Ezek a tényezők mind-mind megváltoztatják az agy kémiáját, ami spontán ásításhoz vezet, bár az nem világos, miért valósul meg. Az egyik lehetőség az, hogy ezzel megnő a pulzusszám, a vérnyomás és a légzés mértéke is.
"Élénkíti a tudatunk és fontos szerepe van abban, hogy az egyik álláspontról a másikra váltsunk" - teszi hozzá Provine.
Amikor a hegedűsök készen állnak a színpadra lépni a koncert előtt, gyakran ásítanak, ahogy az olimpikonok is közvetlenül a verseny startja előtt. Ugyanez a helyzet az ejtőernyősökkel is, ugrás előtt. Egy tanulmány szerint az ásítás hasonló hatást gyakorol az agyra, mint a koffein.
Csak kár, hogy nem minden ásításkutató ért egyet ezzel az elmélettel
"Legalább öt vizsgálat során nem volt az ásításnak megfigyelhető hatása az agyra" - ezt már Adrian Guggisberg, a Genfi Egyetem klinikai neurológiai osztályának professzora mondja.
Guggisberg és a munkatársai számos ásítással kapcsolatos elméletet átnéztek, és arra a köveztetésre jutottak, hogy az ébredéselméletre nincs bizonyíték. Az viszont bebizonyosodott, hogy az ásítás rendkívül "fertőző" az emberek között, ami arra utal, hogy társadalmi és kommunikatív funkciója is lehet.
Ha látjuk, vagy halljuk valakinek az ásítását, esetleg, ha csak beszélünk róla, az valószínűleg hasonló reakciókat vált ki. A "ragadós" ásítás már az előembereknél is előfordulhatott, fokozhatta a társadalmi kötődést, legalábbis Provine szerint. Egy csoportos ásítás például felhívhatta a figyelmet a veszélyekre.
Egy másik 2011-es tanulmányban az ásítás társadalmi kötődéses elméletéről Ivan Norsicia és Elisabetta Palagi arra jöttek rá, hogy az idegen emberek ásítása sokkal kevésbé ragályos, mint azoké, akiket ismerünk. Érdekesség, hogy a babák spontán ásítoznak, egészen 4 éves korukig, függetlenül attól, hogy társadalmi kapcsolatban vannak-e egymással, vagy sem.
De mi a helyzet a többi állattal? Annyit biztosan tudunk, hogy minden gerinces lény spontán ásít, de ezek közül nagyon kevés csinálja ezt az emberhez hasonló, egymást "fertőző" módon.
"Az elmúlt néhány évben az volt az érzésem, hogy a "fertőző ásítás" egyedülálló, és csak az emberekre jellemző" - mondja Provine.
Nemrég még két faj jelentkezett be a listára az ember mellé, a kutyák és a csimpánzok. Amikor egy csimpánz kolóniának ismerős és ismeretlen csimpánzokról mutattak ásítós videókat, akkor az emberszabásúak közt is sokkal ragadósabb volt az ásítás azokban az esetekben, amikor számukra ismerős egyedet láttak. Matthew Campbell és Frans Waal tanulmánya szerint az ásítás fontos szerepet játszott a társadalmi kötődés és az empátia kialakulásában.
A kutyák pedig nem csak egymástól kapják el az ásítást, hanem az ember "hasonszőrű" cselekvésére is fogékonyak. Egy kísérlet során 29 kutya figyelte az emberi ásítást, és 21 eb utánozta is, ami azt sugallja, hogy az ásítás a fajok közti kommunikációban is segíthet, legalábbis a kutyák és az emberek között. Kommentben pedig mindenki őszintén elmondhatja, hogy a képek láttán és a rengeteg "ásítás" szó mellett hányszor nyitotta nagyra a száját, mintegy igazolandó a kutatások eredményét.
