Három-négy éves ötletét váltotta valóra a szombathelyi Kutasi Tamás azzal, hogy régi országúti biciklijén eltekert Gibraltárig, mégsem tartja a teljesítményét egyedinek. Ahogy fogalmazott:
"Ezt igazából bárki meg tudja csinálni, csak elhatározás kérdése az egész."
Az elhatározáshoz pedig egy szakítás és némi önreflexió kellett. Innen már egyenes út vezetett egy közösségi közlekedős app segítségével autóval Klagenfurtig és onnan egy 100-150 kilométeres bicikliúton Olaszország felé.
"Azért vágtam bele egy ekkora volumenű dologba, mert jellememből, vagy hozzáállásomból, vagy azért, mert egy link alak vagyok, de sose fejeztem be, amit elkezdek, ezt viszont nem lehetett nem befejezni."
A régi vasúti töltések helyére épült bringaút után az olasz hegyek már nagyobb kihívások elé állították a szombathelyi biciklist, volt hogy egy 1000 méter feletti csúcs úgy kellett feltolnia a kétkerekűt, mert másképp nem ment, lefelé viszont jöhetett az eufórikus száguldás, minimális erőfeszítéssel.
"Volt egy melóm, abból finanszíroztam az egészet. Persze a túra előtt felmondtam, mert egyrészt elég sz@r meló volt, másrészt amúgy se engedik el nagyon az embert egy hónapra szabadságra."
Az út fizikálisan nem volt megterhelő Tamás számára, több mint ezer kilométert szokott a bringába tenni szezononként, a mentális része már más kérdés. Teljesen egyedül idegen országokon át, amikor az ember csak online tudja megosztani az élményeit a barátaival és a családjával. Viszont ez a viszonylagos magány odáig vezet, míg a bringának saját neve lesz, a holtpontokon pedig a követők segítenek át a kommentjeikkel.
" A bringa meg volt málháza, ha leraktad eldőlt, húzni-vonni kellett ezért csak Piásnak hívtam..."
Az egy hónapnyi felkészülés jobbára az eszközök és kellékek beszerzéséről szólt, az úton pedig az ember rájön, hogy nagyon sok felesleges cuccot pakolt be. Ezek egy része elveszik, vagy az ember simán otthagyja egy padon.
A Gibraltárig vezető úton a napi 80-100 kilométeres szakaszok "áldozatává" vált Olaszország északi része is, majd Franciaország és Spanyolország következett. Ez az a rész, ahol nagyjából mindig bal kéz felől ott a tenger, jobbra meg hegyek és úgy általában a szárazföld.
"Riomaggiore olyan, mint egy prospektusfalu. A tengerparton van egy sziklahasadék, ahol a völgyben a sziklák peremén házak vannak végig a szivárvány minden színében. Csodálatos."
A függőágyas vadkempingezés során a főzés akkor tűnt el Tamás életében, amikor az egyetlen, félliteres fazék elveszett az út során. Ez az a pont, amikor reggel jól bekajál az ember, napközben gyümölcsökön és zöldségeken él és csak sötétedés környékén jut meleg ételhez.
Ettől függetlenül a függőágy nagyon jó buli, csak két közeli fa, vagy oszlop kell hozzá. Tamás kedvencei az építkezések lettek, ahol oszlopokból nem volt hiány.
"Amikor az ember függőágyazik, akkor kerüli a feltűnést, a kíváncsiskodó szemeket és az öntöző berendezéseket. Az egyetlen hátránya, hogy mindig várni kellett, amíg elcsendesedett a környék."
Az emberek általában jó fejek voltak és mindig adtak ezt-azt Tamásnak, a legtöbb esetben a zöldségárusok és az éttermesek is segítőkésznek bizonyultak. Valenciában egy pizza és egy korsó sör ára egy közös szelfi volt.
Minél délebbre járt, az "égboltozatú kemence" annál jobban rákényszerítette a szombathelyi vándort a sziesztára, volt hogy 39 fokot fotózott egy kijelzőn. Aztán Barcelonában jött egy apró baleset, így ez a megálló a tervezett egy, maximum két napos pihenő három naposra sikerült.
"Barcelonában sikerült egy hatalmasat zakóznom egy gördeszkás srác miatt. A deszkája begurult a hátsó kerekem elé, ami úgy megdobott, hogy az egész megelőzött. Lett egy mélyhorzsolásom az oldalamon. Az egyik ház első emeletéről egy fickó kérdezte, hogy kell-e valami, esetleg alkohol. Végül azt mondta, hogy inkább várjak, hív hozzám mentőt. A helyszínen elláttak, én meg utólag azért örültem kicsit, mert meglett az első mentőautós élményem."
A több mint 35 napos odaúton az ember megtapasztalja a valódi honvágyat, még akkor is, ha közben Tamás találkozott magyarokkal is. De, legalább a napi rutin kicsit egyszerűbb lesz, a tekerésen kívül csak kaját, piát, szálláshelyet és wifit kellet kerítenie a világlátó szombathelyi srácnak.
"A kosz úgy gyarapodott a bringámon, mint az élmények a fejemben."
Gibraltár mellett az szólt, hogy ez az egyik legdélebbi pontja Európának, másrészt emberi léptékkel még bejárható. Igaz, Tamás tovább ment Tarifára, ahol a vadkempingezés is véget ért, annyira szeles volt az idő, hogy kénytelen volt kivenni egy szobát. Hazafelé már autóval jött, egy Magyarországra tartó, Spanyolországban élő angol sráchoz társult be egy Opel Corsa One-ba. Ennek nem a kimerültség volt az oka, hanem a pénzhiány, szponzorok nélkül, önerőből azért nem egyszerű kivitelezni egy ilyen utazást.
A duó Svájc felé indult, de München közelében lerohadt a verda, a szerelő pedig már csak keresztet vethetett a motorra. Végül Tamás egy másik közösségi közlekedős megoldással jutott el Győrig, onnan pedig a hajnali négyes vonattal Szombathelyre.
" Az út legnagyobb leképződése az volt, hogy ezt már rég meg kellett volna csinálnom. Igazából megerősített abban, amiben hiszek, az út, a nehézségek leküzdése, mások problémáinak megismerése hozzárak, átrajzolja, kiegészíti, megcsonkítja és formálja az ember jellemét."
Végül, a tanulság az, hogy minél egyszerűbben utazik az ember, annál több lát a világból. Így vesszük észre azt is, hogy mennyire sok a szemét és mennyire pusztítjuk a bolygónkat.
Kutasi Tamás életfilozófiája az E.L.É.-re épül, ez az elfogadás, a lelkesedés és az élvezet, illetve az, hogy ebbe a három kategóriába kell bezsúfolni mindent, amit pedig nem lehet, attól meg kell válni, legyen szó emberekről, tárgyakról vagy akár munkáról. A távlati cél továbbra is az utazás, de a bicikli túl nagy nyűg, ezért vagy egy hátizsákos megoldás, vagy egy saját lakókocsi jöhet szóba.
