A nagyinak meg kell halnia, hogy az unokának jusson ennivaló… e buddhista-izű lemondás a nyugatiak számára többnyire felfoghatatlan. Kultúránk és társadalmunk értelmezési tartományában csak a borostás és sebhelyes arcú, véres trikós hősök mondhatnak le bármiről. Persze ha közelebbről vizsgáljuk, akkor ők is csak szigorú önzőségből teszik mindezt. Nálunk, a John McClane típusú hőseink tudják, hogy nem halnak meg, ezért olyan bátrak. Rin anyó tudja, hogy meghal és ezért olyan bátor.

Végül csak sikerül kitörnie néhány fogát a vénasszonynak. Azért fontos ez, mert egyébként nem láthatnánk rajta az öregedés nyomait. Pedig jön a pillanat, amikor az éhezés fennsíkjáról hágókon és tavakon át a Narajama-hegyre kell mennie, meghalni. Élet utolsó zarándokútját mégis az életért teszi meg. Ahol a szűkös erőforrások kevés embert képesek eltartani, ott az öregeknek menni kell. Tanulmány, a Narajama-dalokról című novelláját a múlt század közepén írta Fukazava Hicsiró. A jellegzetesen keleti hangulatú történetben – amely magyarul Zarándokének címmel jelent meg – a középkori japán életmódból kapunk egy nagyobb kortyot.

Rin anyóék történetének részletesebb ismertetésétől most eltekintünk, helyette essék szó a darab másik fő vonulatáról, a terroristák által megszállt színházról. Tudniillik a Narajama énekeket a történet szerint éppen abban a színházban próbálják, amelyet erőszakkal birtokba vettek a terroristák: Moszkvában 2002 októberében Csecsen terroristák megszállják az egyik moszkvai színházat. Az origo.hu akkor így írt erről: „Moszkva lakossága szinte sokkos állapotba került, miután csecsen fegyveresek közel 800 embert ejtettek túszul egy moszkvai színházban. Egy moszkvai nő szerint ebben a helyzetben már csak imádkozni lehet”. A túszdráma végére 200 civil áldozatot könyvelhettek el az orosz kormány kommandósai, akik valamiféle gázzal bénították meg a terroristákat (is).

Jeles András rendezésében ez utóbbi konfliktusból igen keveset látunk. A darab terroristái félelmetesek de főleg idegesítőek. Ráadásul eltekintve néhány, akár tettlegességig fajuló közjátéktól, a darab túszai – a színészek – és a maszkos rosszfiúk között nem éleződik ki a konfliktus. Azt nehéz eldönteni, hogy ez mennyire tudatos; ha pedig nem, akkor a forgatókönyv vagy a játék hiányossága-e. Fogjuk fel inkább úgy, hogy – a zen életszemlélethez idomulva – csak megnézzük mi történt a színházban, szemléljük a szereplőket és a tényállást, miközben a sztori más lapra tartozik. Az egész csak van. Semmi szájbarágós példabeszéd. A tanulságot mindenkinek magának kell megtalálnia, ha van.

Végül, mivel a Zarándokének szerves része a zene, ezért azt nem szabad méltatlanul hagynunk, merthogy az igen jól sikerült! Melis László kitűnően alkotta meg a jellegzetes keleti dallamvonalakat, akusztikai hangulatot. Ahogy azt a darab kínálja, a hangszereket a színpadon maguk a színészek szólaltatták meg. A fülünknek eleinte szokatlan énekek jól megágyaznak a történetnek.

A Weöres Sándor Színház előadását jó szívvel ajánlom műkedvelőknek és az érdeklődőknek is.