Fél szemmel az órámra pillantok, és meglepetten konstatálom, lassan már egy órája itt vagyunk. Klári nénivel beszélgetni olyan, mint neki vágni egy ismeretlen erdőnek: mindig megállunk, felemelünk valamit, körbejárjuk, megvizsgáljuk, majd a kitérő után folytatjuk utunkat…
Az első részben a nyilasoknál hagytuk abba.. A régi tanácsnokok egy sem volt nyilas párti, inkább a zsidók felé húztak. Jött a Szálasi, kihirdette hogyan kell köszönni, hogyan álljunk sorba, mikor meglátjuk- emlékezik vissza. Kőszegen volt egy bunkerjuk, onnan járt be naponta, a Városházán pedig elfoglalta a polgármester szobáját.
Egyik reggel még mentem be dolgozni, azt mondja nekem a Gyula bácsi, aki polgármesteri altiszt volt, hogy jajj kisasszony, vigyázzon ám, ha benyit a szobájába. Mondom miért? Bemegyek, nincs íróasztalom, le van róla minden szórva. Egy Norbert nevezetű ember volt ott, rögtön le is tegeztem olyan fiatal volt. Ezentúl én fogok itt ülni- mondja. Visszakiabáltam neki, hogy ez az én helyem, és kérdeztem, ki parancsolta ezt? Utána visszarakodtam. Csak azért volt ott, mert tudott egy kicsit németül…
Ebben az időben a városvezető Dr. Szám Ferenc, egy jól menő ügyvéd volt. Emlékszem, olyan kis alacsony, púpos forma ember volt, ismertem édesapám révén a bíróságról. Egyszer azt is mondta nekem: a Koltay Laci nekem régóta a barátom, ha nem tudnám, hogy magának udvarol, akkor… Egypárszor haza is kísért. A Lacikámnak meg is mondtam, hogy a Szám Feri néha haza kísér, de kisebb volt nálam, és én a nálamnál kisebb fiúkat nem szeretem…- meséli Klári néni kaján mosollyal.
Hogy ismerkedett meg a férjével?- teszem fel a kérdést, ha már itt tartunk. A Koltay a Katonaügyosztályon volt előadó, és fel szokott járni a polgármesterhez. Úgy ismertem meg, hogy kettes ajtók voltak, közte küszöb, és egyszer én jöttem ki a szobából, ő meg nyitott be, és abba a közbe maradtunk… Ez egy hónapra rá volt, hogy ott kezdtem dolgozni. Rám néz: az új kisasszony? Mondom igen. Azután minden nap feljött, és megkérdezte, hogy aludtam, mit álmodtam. Így alakult. A leíró lányok mind idősebbek voltak már, és azzal piszkálódtak, hogy a Klári egyből kinézte magának a legjobb, leghelyesebb fiút. Mondom én nem néztem ki magam, csak jött.
A Koltay egyébként polgári katona volt, ezért nem kellett bevonulnia- teszi hozzá. A Lacinál voltak a zsidó lakások kulcsai is, melyeket leltározni kellett, mielőtt odaadták őket a németeknek, így sokszor én is vele mentem, jegyzetelni…
Mit éreztek ekkor a háborúból? – kérdezem. Szombathely lakossága háromszorosára nőtt , 140- 150 ezerre nőtt, mert ide költöztek a követségek és a nagy irodák. Budapestet ugyanis már elérték az oroszok. És ide jöttek, költöztek a menekültek is. Volt nekünk egy nyilas polgármesterünk, a Wass Béla, aki a mérnöki hivatalban egy neves építészmérnök volt. Ő alapjában véve egy rendes ember volt.
Ekkor már sűrűn voltak bombázások is- jegyzi meg. Az orosz felderítő gépek mindig este fél hét felé jöttek, egyet köröztek, valahol ledobtak valamit, aztán mentek vissza.
Ez így ment egy jó darabig, Klári néni azt mondja, az átlagemberek talán nem is vettek észre sok mindent mindebből. Aztán eljött 1945. március 4.-e és megszólaltak a szirénák.
Innen folytatjuk…
Korábbi írásaink a témával kapcsolatban
