Talán fél óra is eltelik, mire észbe kapok, hogy mióta ide értem, - az egykori mozi épülete helyén épült lakásba, - csak álldogálunk a megsárgult fotók és a színes emlékek fölött. Üljünk le, Klári néni, biztosan elfáradt- javaslom. Jól van, de még hozok süteményt, és egyébként se aggódjon, hatvan éves koromban még megcsináltam a spárgát- jön a válasz. Hol vagyok én ettől a két év híján 90 éves nénitől?- jut eszembe, de nincs időm sokáig elmélkedni, mert már vissza is masírozott a tányérokkal.

Azért jöttem, hogy Klári néni elmesélje élete történetét, hogy az a sok kincs és tudás, amit a szívében őriz, megmaradhasson az utókornak. Hamar megtaláljuk a közös hangot, ahogy mondja: engem minden gyerek tegezett, és mindegyik nagymamának vagy mamának szólított…

Édesapja úr volt, keménykalapban és névre faragott bottal járt- talán innen kezdődik a történet. Akkoriban nem volt ugyanis elterjedt, hogy valaki érettségizzen, Klári néni azonban, miután elvégezte a „négy polgárit” a Zárdában, a Kereskedelmi Iskolába jelentkezett. Miért pont ezt választotta?- kérdezem. - Nem voltam ötös tanuló, csak négyes, így egyetemre nem akartam menni. A Kereskedelmiben gyors-és gépírni tanultunk, és egyensapkánk volt és jelvényünk. Utóbbi még meg is van, a sapkát talán valamelyik unokáján látta utoljára, amint felpróbálta – teszi hozzá mosolyogva.

Hirtelen azonban elszomorodik, majd elkezdi mesélni, hogy a bizonyítványai sajnos elvesztek.

Mikor jött a háború, már dolgoztam. Édesanyám javaslatára a fizetésemen stafírungot vettünk nekem: ágyneműt, törölközőt és szép hálóingeket. Szóval, amikor jött a háború, ezeket betettük egy bőröndbe, vele együtt a bizonyítványokat. De elvitték… Pedig először a koksz közé tettük a padláson, majd elástuk a földbe, de felfedezték, hogy lazább a föld és kikaparták… Meg édesanyám fülbevalóját meg a jegygyűrűjét is elvitték… Mikor beköltöztek hozzánk az oroszok, három hónapig éltünk elzárva egy szekrény mögött. Még a kilincsét is levettük, hogy teljesen a falhoz lehessen tolni.

Klári néni a papírjára tekint, melyre feljegyzetelte, miről szeretne mesélni. Aztán megszólal: ASDFGHJKL még mindig tudom ám sorban a betűket- jegyzi meg, majd folytatjuk az iskolás éveknél.

Mikor odakerültem az iskolába, édesapám délutánonként mellékállásban a Vidám étteremben, a Kőszegi utcában a Kereskedők Társaságában irodai munkát végzett. Sokszor bementem hozzá, és akkor már kapizsgáltam a gépírást. Nem vakgépen, hanem a két ujjammal, de elég jól ment. A Kereskedelmiben a Bejczi Boriska gyors-és gépíró tanár javasolta, hogy Kálmán Viktor gyorsíró tanár a Püspök várban dolgozik, annak van egy tanfolyama, oda iratkozzak be és kapok oklevelet. Így is lett. Végül ő ajánlotta, hogy a Városházán keresnek gyors-és gépírót.

1943-ban kerültem oda. Akkor a polgármester Mészáros Hugó Doktor volt, ő az Ősz Iván, aki ma is híres költő. A Jókai Mór utcában lakott és minket kisasszonynak szólított. Behívott, és elkezdett diktálni… na, mondom, ez olyan gyorsan megy, ebből nem lesz semmi. De aztán hallotta milyen gyorsan ütöm az írógépet, és azt mondta, rendben van, ’43. január 2-án kezdtem hivatalosan dolgozni, ’44-ig vele voltam; de az összes tanácsnoknak, jegyzőnek és polgármester-helyettesnek én gépeltem.

Mi lett a polgármesterrel? –kérdezem, bár nehéz megtörni a csendet, mely beállt egy pillanatra. Érzem, hogy a felszín mögött van még valami. Elvitték a németek- mondja halkan. Úgy volt, hogy bejött két tiszt, és kérdezték hol van. Mondtam, hogy bent van a szobájában, kérdeztem kit jelenthetek be. Utána sokáig beszélgettek, de kifele jött velük a Mészáros Doktor is. Kezébe adtam a kalapját és a botját, és megkérdeztem: Mikor tetszik vissza jönni? Nem tudom- jött a válasz.

Én voltam, akivel utoljára beszélt. Soha nem jött már vissza. Az volt a bűne, hogy a belváros közepére tette a gettó-t. Az alpolgármester, Fekete István vette át a helyét egy kis időre, majd bejöttek a nyilasok.

folytatjuk…

A Koltay Lászlónéval készült első cikkünket itt olvashatja újra!