Forrás: origo.hu

Újságíróként, innen Vas megyéből, nem sokat tehettem az elzárt településeken vagy az autópályán szenvedő honfitársaimért. Egész nap dolgoztunk, percről percre tudósítottunk, próbáltuk összevadászni a legfontosabb anyagokat. Némely fotót mikor megláttam, libabőrős kézzel illesztettem be a frisss.hu-ra. Áldatlan állapotok voltak. Most, hogy valamelyest tisztult a kép és az utak is, szinte magától értetődőnek érzem, hogy írjak az országot sújtó csapásról. Miközben írok, szól az EU himnusza, Beethoven IX. szimfóniájából az Örömóda: „ … alle Menschen werden Brüder… ” / „… testvér lészen minden ember… ”

48’ a haza ünnepe. A magyarság ünnepe. Minden magyaré, honi és külhonié egyaránt. Nem sok nyelv lehet, amelyben szerepel a külhoni szó, mi tudjuk, hogy mit jelent. Oly sokszor megpróbált már minket az élet, elég az idén 190 éves Kölcsey alkotást felidéznünk – a himnuszunkat. Török, tatár dúlt már, a napokban pedig a tél ideje érkezett el. És, bár talán harcos múltunkhoz nem hasonlítható, de nem kis baj az, ahol több mint 270 ezer ember szenved napokig. Azt gondolom, hogy példátlan volt mind a kialakult kritikus helyzet, mind az emberekben támadt segítőkészség és szeretet. Médiamunkásként csak követni tudtam az eseményeket, abból viszont sok minden kiderült. Rengeteg oldal, felhasználói profil indult a segítés jegyében. Láttam, ahogy az emberek kéréseket posztolnak és láttam, hogy ezek a kérések meghallgattattak. Megannyi honfitársunk leírta, miben tudna másért tenni, és láttam bizonyságul szolgáló képeket, hogy a magyaroknál az ígéret szép, mert megtartják azt.

Hirtelen jött vihar volt ez, vagy talán mindenki az ünnepre koncentrált, nem is tudom. Bevallom, a napjaimat a hírekkel töltöm és láttam, hogy Franciaországban mekkora galibát okozott a havazás, de teringettét, itthon preventív figyelmeztetéssel alig találkoztam. Aznap hívtam a veszélyzónában ragadt ismerőseimet, ők is ugyanazt tudták csak elmondani, mint mások: több tíz órája rostokolnak egy helyben és még sohasem éltek át ilyen természeti jelenséget, illetve az abból fakadó káoszt. Ugyanakkor azt is elmondták, hogy mennyire meglepődtek, amikor a semmiből érkezett hozzájuk élelem, baráti szó és baráti jobb. Az ember azt gondolná, aznap nem volt ellentét, nem volt viaskodás, nem értette félre egymást senki sem. Mindenki magyar volt, még a sógoroktól érkező hókotrók és mentők is.

Egyet még a végén megjegyeznék: újságíróként az egyik legmegdöbbentőbb képet – a számtalan karambolról és segítségre szoruló emberről készültek mellett – a tankokról közzétett fotók jelentették számomra. Március 15-én tankok vonultak át az országon, hogy segítsenek a magyar embereknek, mert, ha menni kell, akkor menni kell… A Magyar Honvédség Facebook-oldalán folyamatos, majdhogynem valós idejű tájékoztatást adott, köszönet érte és köszönet a jólelkű embereknek, akik sok esetben szállást, élelmet és biztonságot nyújtottak rászoruló társaiknak. Köszönet a helyi médiumoknak is, mert hatalmas segítséget jelentettek és köszönet mindazoknak, akik hólapátot ragadtak. Azoknak, akik otthon imádkoztak és azoknak is, akik erőn felül áldoztak a magukéból, hogy mást menthessenek.

 József Attila két költeményéből jut még eszembe pár sor:

„ …Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.”

„ …Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék… „