Zárt kapun, majd rendezett udvaron át vezet a Kőszeg utcai lakásba az út. Erzsi néni már vár bennünket, az asztalon pezsgő és sütemény. Mint ismeretes a magyar állam külön felköszönti a szépkorúakat, ezúttal azonban egy pillanatra olyan érzésünk van, eltévesztettük a házszámot. Kapinya Ferencné talán még hetvennek sem tűnik, nemhogy kilencvennek. Jókedvűen, mozgékonyan fogad bennünket.

Elmeséli, hogy 1951-ben jött Szombathelyre, egykori férje lakásába költöztek, majd rá két évre megesküdtek. Erzsi néni először vendéglősként helyezkedett el, majd húsz évig a pamutiparban dolgozott. Nyugdíjazása után sem tétlenkedett, négy órában a főiskola menzáján főzött. Többet kerestem ott, mint amennyi a nyugdíjam volt- teszi hozzá mosolyogva. E tudományával azóta sem szakított, minden nap a keresztlánya családjára főz. Hat személyre - ahogy ő mondja.

Mi a hosszú élet titka?- kérdezi tőle az alpolgármester. „ Ha én azt tudnám! De ha annyi aranyam lenne, amennyi lóhúst ettem, nagyon gazdag lennék”- jön a meglepő válasz. Egyszer a férjének is készített ló húsból fasírtot, de nem merte neki elárulni. A család persze nem bírta ki, és a szlogen sokáig megmaradt: „Erzsi, mi ez, paci hús?”

90 évesen ilyen élettel telinek, vidámnak lenni, ennél többet magunknak sem kívánhatnánk- fut át a gondolatainkon.  De még nincs vége: rámutat a horgolt terítőre és a rejtvényújságra, mint két kedves elfoglaltságára. És a hamutálra: egyszer mondtam az orvosnak, hogy 60-70 éve dohányzom már, ő meg azt felelte, hogy akkor már ne is hagyja abba.

Lassan útnak indulunk, Erzsi néni kikísér bennünket. Bezárni az ajtót. Itt mindennek megvan a rendje. Akárcsak az elmúlt 90 évében.