Mosolygós, életvidám bácsi fogad az ajtóban és rögtön a hintaszékébe invitál, oda, ahova az unokái szoktak ülni. Neki ez a pár kedves szó és gondolat többet ér mindennél - mondja, pedig még Puskás Tivadar nem is ér a hivatalos ceremónia végére.

Nehéz gyermekkora volt, derül ki pár szó után, de ennek ellenére soha nem hagyta el magát. Elmeséli, hogy elvégezte a négy elemi, majd a felsőkereskedelmi iskolát. Nagyon sokat köszönhetek a tanáraimnak - teszi hozzá gyorsan. Később a Polgármesteri Adóhivatalban dolgozott csoportvezetőként, majd az akkor már Városi Tanács pénzügyi osztályán főmunkatársként, illetve a műszaki osztályon közgazdászként töltötte mindennapjait.  1983-ban bent nyugdíjba.

Követem a számokat, adatokat, amiket említ, de hamar magával ragad a belőle áradó derű, a szemébe nézve pedig megszáll a nyugalom. Nem minden nap találkozni még 30 vagy 40 évesekkel sem, akikbe annyi pozitív látásmód szorult volna, mint Laci bácsiba. Soha nem szabad feladni, és hinni kell örökké-  mondja kimérten. Minden nap elmondja a Miatyánkot magyarul és franciául. Mert tornásztatni kell ám az agya t- fűzi hozzá. Sokszor, míg várok a pénztárban, összeadom az összegeket, és stimmelni szokott azzal, amit kiad a gép - meséli.

Felesége halála óta egyedül él, de barátságos szálak fűzik a szomszédjaihoz, és nagy a család is, hiszen két gyermekétől már négy unokája és két dédunokája született.  

Havas László úgy értékeli, szépen telnek napjai. Minden nap igyekszik valami jót tenni, erre bíztatta mindig a gyerekeit is. Szeretne mosolyogva meghalni – de huncut mosollyal hozzáfűzi - azt még későbbre hagyja. Búcsúzóul meg is egyeznek a polgármesterrel, hogy öt év múlva ugyanígy találkoznak.