Miért rajongunk a természetfotókért?

Azért, mert a fotós olyan dolgokat tud megmutatni, amelyek mellett elmegyünk a hétköznapokban. A minap csak kimentem otthon az erkélyre, és készítettem pár képet a pici virágokról, amelyek ott nőnek a cserépben. Miután kiposztoltam, nem akarták elhinni, hogy mindezért csak néhány lépést tettem otthon. Szerintem nagyon fontos, hogy meglássuk a szépet, és osszuk is meg egymással. Ezt teszem fotósként, de mindenkinek szüksége lenne erre.

Fantasztikus felvételek születtek nemrég a viharban, ezeket különösen imádja az internet népe. Szerinted miért?

Megjelent egy fotó egy szupercelláról nemrég, ami nagyot ment, igen. Van valami, amit érdemes róla tudni.

Most leleplezed?

Persze! Amit szabad szemmel látunk, amit a fotós lát, és amit láttatni akar, ez mind különböző lehet. Pláne, ha még utómunkákat is végzünk a felvételen, és természetesen az sem mindegy, milyen a technika. Megvan a módja, hogy valamit kiemeljünk, drámaibbá tegyünk, félelmetesebbnek láttassunk, és akkor lehet a végeredmény egy olyan kép, mint amiről beszélünk. Ez még nem képhamisítás, csak éppen a hangsúlyok tolódnak el.

Sok műfajban kipróbáltad magad, de te is természetfotós vagy. Ez mennyire fontos neked?

A természeti csodák megörökítése mindig hajtott, és hajt most is, bár az folyamatosan változik, hogy mi érdekel a világból. Volt olyan időszakom, hogy néztem az időjárás-előrejelzést, és a viharokat fotóztam, ahol csak tudtam. Ha jött egy ciklon, és szabad voltam, akkor beültem az autóba, és elébe mentem, kerestem azokat a helyeket, ahonnan a legjobb képeket tudom lőni.

Vadásztam a villámokra, tanulgattam, hogyan kell, hogyan érdemes ezeket fotózni.

Megörökítettem számos természeti katasztrófát, árvizeket, de egy időben az éjszakai égbolt volt a mániám.

Mi kell ahhoz, hogy ne csak a laikus követők, hanem a National Geographic szerkesztősége is felfigyeljen az ember fotóira?

Gyerekkorom óta nagy rajongója vagyok a lapnak. A beküldött képek egyébként egy nagyon szigorú rostán mennek keresztül, de a legjobbak közül is naponta egyet tesznek közzé, és még ezekből is csak egy-egy kerülhet nyomtatásba. Egy időben aktív voltam ezen a téren, és el is értem sikereket, a magazinba és az éves naptárba is több fotóm bekerült, például egy ukrajnai zuhatagról és az ausztriai hegyekről. Emlékezetes a Csillagharcos című képem, amelyet szintén beválogattak.

Ez hogy készült?

Csillaghullás idején a Kendig-csúcs tele van fotósokkal, egymást érik az állványok. Egy alkalommal én is felmentem, de valahogy egyik felvétel sem sikerült jól. Mérgemben improvizáltam: kerestem egy jó beállítást, ahogy megy felfelé az út.

Széttárt karokkal beálltam középre az úton, úgy, hogy felettem épp a Tejútrendszer volt látható.

Így készült hosszú expozícióval a Csillagharcos.

Járod a világot, és mindig nálad van a fényképezőgéped.

Igyekszem mozgásban maradni, csak az a szívfájdalmam minden alkalommal, hogy eldöntsem, melyik objektívet vigyem magammal. Persze szeretném látni a világot, élvezni is az utat, de meg is szeretném örökíteni. Ez nem megy egyszerre, úgyhogy kompromisszumokat kell kötnöm. Előre megtervezem az utat és azt, hogy mit fogok megnézni, aztán ettől függően csomagolok.

Mesélnél egy-két emlékezetes esetet?

Egyiptomot nagyon imádtam, mert olyan időszakban voltam ott, amikor senki más nem utazott. A Covid-időszak kellős közepén jártunk, de szociális munkásként első között kaptam oltást, így mehettem. Akkor szinte egyedüli fehér turistaként jártam a nevezetességeket,

Luxorban senki nem volt bent rajtam kívül a palotában, csak a biztonsági őrök.

Ez az út más miatt is emlékezetes, időnként nagyon szétszórt tudok lenni. A bázis ötórányi autóútra volt a kiszemelt nevezetességektől, és már másfél órája úton voltunk, amikor észrevettem, hogy csak az objektív van nálam, a fényképezőgépet a szállodában hagytam. Nem mentünk vissza, aznap nem fotóztam, de legalább át tudtam szellemülni. Amúgy már minden alkatrésszel előfordult, hogy otthon hagytam.

Nem loptak el tőled soha semmit?

Csak majdnem. Milánóban fordult elő nemrég, hogy többen körbevettek, és mindenáron meg akarták nézni a fényképezőgépemet, de végül békén hagytak. Indonéziában, Balin pedig úgy jártam, hogy többhétnyi fotózás után zárlatos lett az SD-kártyám, és úgy jöttem haza, hogy csak az utolsó három napról vannak képeim. Ott gyönyörű felvételeket készítettem, de sajnos csak én láttam. Vissza kell oda mennem!

Ez volt a legtávolabbi pontja a világnak, ahol fotóztál?

Igen, de nem csupán fotózni mentem oda. Olvastam Matthew McConaughey Zöldlámpa című könyvét, és álmomban átéltem egy jelenetet, amelyhez hasonló ebben a könyvben is szerepelt. Egy dzsungelben voltam, ahol állt egy fekete, csiszolt kövekből épült templom, óriási vizesmedencéket láttam, és egy szertartás zajlott. Nagyon megmaradt bennem ez az álom, és

miközben már szerveztem az utat Balira, rákerestem, és kiderült, hogy pont ott tartják ezeket.

Így esett, hogy végült tényleg részt vehettem ezen a hideg forrásvizes szertartáson, amely látványosan megváltoztatott.

Rengeteg kalandos utad volt.

Még csak tanultam a fotózást, amikor egy rokonomtól kaptam egy harmincéves objektívet. A gyújtótávolsága és a fényereje olyan, hogy remekül használható vadfotózásokhoz. Emlékszem, szeptember volt, már sötétedett, és bementem a balogunyomi erdőbe. Terepszínű ruhában voltam, és olyan jól sikerült elbújnom az ágak alatt, hogy egy nőstény szarvas majdnem rám lépett. Az állat csak akkor vette észre, hogy ott vagyok, amikor lefotóztam... szinte portrét sikerült készítenem róla.

Megijedtél?

Akkor még nem, de később előbukkant a bokorból egy csíkos kis malac, majd még egy, és még egy, és a sor végén jött a koca. Kénytelen voltam hangosan üvöltve elrohanni, miközben ők szerencsére a másik irányba futottak. Ez egy tanulópénz volt, mert senkinek sem mondtam, hová megyek. Ezután viszont elgondolkodtam, hogy talán mindig be kellene legalább egy embert avatnom a terveimbe, baj esetére.

A hétköznapokban is készülhet természetfotó?

Hogyne! Nem kell messzire menni, elég csak otthon kimenni az erkélyre, vagy ide, az arborétumba, amelyet a változatossága miatt szeretek. Másképp nézek a városra is. Ahogy járom a világot, egyre nyitottabb vagyok, más szemmel figyelem a környezetemet, és a saját szülővárosomat is. A képeimet meg is szeretném mutatni az embereknek, mert

van Szombathelynek egy olyan arca, amelyet a legtöbben nem látnak meg, hisz mindig a járdán mennek.

Ha letérünk róla, felállunk egy lépcsőre, és onnan szemlélődünk, teljesen mást láthatunk. A fotósnak is van egy vaksága a saját városában, mert mindennap látja, és talán észre sem veszi, hogy mennyire érdekes. Ha azonban nézőpontot váltunk, más lesz a helyzet.

Van kedvenc saját fotód?

Nincs, inkább az érzések, élmények fontosak, amelyek kötődnek ezekhez. Ránézek egy képre, és felidézem, mennyire volt nehéz elkészíteni. Hogyan sikerült felmászni a hegyre, és milyen jó érzés volt meglátni a nap utolsó sugarait. Vagy amikor annyira összecsípkedtek a szúnyogok, hogy szó szerint a véremet adtam egy képért, ezek jutnak eszembe inkább. Minden fotónak útja, története van, nekem ezek a legfontosabbak, és lesznek, akiknek pedig a végeredmény.