Két évtizedes személyes tapasztalataim szerint a kulturális intézmények, közgyűjtemények szakmai gárdája elhivatott, a dolgozók feladataikat gyakran az elvárható szinten felül teljesítik. Vannak látványos eredményeik, gazdag a programkínálat, de ezeket csak komoly erőfeszítések árán lehet felmutatni. Az intézmények működtetéséért, a látogatók számára szervezett változatos rendezvények megvalósításáért és saját megélhetésük biztosításáért a dolgozóknak mindennapos küzdelmet kell folytatniuk. A „frontvonalban” tevékenykedők a magyar nemzeti kultúra szolgálatában vívják mindennapos harcaikat.

Számukra az idei év valószínűleg mérföldkőnek számít majd, de jelenlegi ismereteink birtokában nehéz objektíven megítélni, hogy néhány év távlatából visszatekintve hogyan értékeljük majd azt az átalakulást, amelynek körvonalai még csak most rajzolódnak ki előttünk, és amely alapvetően a közalkalmazotti jogviszony kivezetése formájában ölt testet. Annyi bizonyos, hogy változásra, a helyzet gyökeres rendezésére – amint ezt látható módon a kormányzat is érzékeli – feltétlenül szükség van.

A közalkalmazotti jogviszony kivezetéséről szóló bejelentés időzítése – ami éppen a húsvéti hosszú hétvégére esett – nem volt a legszerencsésebb választás, hiszen tudható, hogy a nagy változások az emberek jelentős részében általában bizonytalanságot szoktak kelteni, de a hír véleményem szerint inkább azért keltett hullámokat, mert a kilátásba helyezett átalakítás az érintettek egy jelentős részét készületlenül érte. (Vezetői szinteken ugyanakkor már hónapok óta hallani lehetett olyan, minisztériumból érkező információkat, amelyek egy ilyen lehetséges forgatókönyvről szóltak.)

A szakszervezetek számára véleményezésre adott idő – az említett hosszú hétvége – szűkre lett szabva, ugyanakkor – ami talán fontosabb – a részletkérdéseket tisztázó egyeztetésekre ennél sokkal hosszabb idő áll rendelkezésre. Ezt bizonyítja, hogy már a múlt hétig mintegy 30 szakmai szervezet fejhette ki álláspontját a minisztérium illetékesei számára, így a jelenlegi törvény-előkészítési fázisban lehetőség kínálkozik arra, hogy a hasznosítható javaslatok beépüljenek, s ezáltal az érintettek véleményét is figyelembe vevő végeredmény születhessen meg.

A kulturális területen dolgozók fizetésrendezése lényegében a rendszerváltás óta várat magára, kormányoktól független adóssága ez a magyar társadalomnak. A szektor helyzetét jellemzi, hogy jelenleg is a 2008. évi szinten befagyasztott bértábla van érvényben, bár a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az utóbbi esztendőkben a kormányzati intézkedéseknek – a minimálbér erőteljes emelésének – köszönhetően a legalacsonyabb fizetésű és végzettségű dolgozók évről-évre igen komoly illetménynövekedést könyvelhettek el. Esetükben ma már nem beszélhetünk alacsony fizetésekről. A magasabb végzettségű, magasabb fizetési osztályba és fokozatba sorolt, és ennek köszönhetően eredetileg valamivel jobban megfizetett munkatársak ugyanakkor ezzel párhuzamosan nem részesültek érdemi fejlesztésben, ami a bérfeszültség fokozódásához vezetett.

Az elmúlt évtizedben a közszféra bizonyos stratégiai jelentőségű ágazataiban, például a közoktatásban, az egészségügyben, a rendvédelmi szerveknél, a jogszolgáltatásban és az államigazgatási dolgozók esetében megtörténtek – az általában több lépcsőben végrehajtott – jelentős bérrendezések. E szektorok első helyre sorolásának társadalmi indokoltsága vitathatatlan, és a költségvetés nyilván nem bírta volna el az összes ágazatra egyszerre kiterjesztendő illetményemelést. A bérfejlesztésből kimaradó kulturális szakma képviselői ezt a helyzetet kellő önmérsékletet és realitásérzetet tanúsítva vették tudomásul, ugyanakkor várták, hogy egyszer végre ők is sorra kerüljenek. Bérhelyzetük tarthatatlanságát felismerve aztán 2017-ben a kulturális szektorban dolgozók kaptak egy 15%-os illetménypótlékot, ami már érzékelhető nagyságrendet képviselt, ugyanakkor a korábbi évek lemaradását csak részben kompenzálta. A bérrendezés kérdése az elkövetkezendő években is időről-időre szóba került, de az átmeneti megoldásnak tekinthető pótlék fenntartása mellett a végleges megoldás folyamatosan halasztódott, egészen mostanáig.

A közelmúltban kilátásba helyezett 6%-os béremelés ugyan nem tudja behozni a korábbi években kialakult lemaradást, a jelenlegi koronavírus járvány miatt kialakult rendkívüli viszonyok között mégis értékelni kell ezt a nagyságrendet is, mert a vészhelyzet kihirdetésével járó korlátozások miatt kieső bevételek, illetve az előre nem tervezett védekezési kiadások következtében az államháztartás helyzete nehéz, és irreális elvárásokat ilyen makrogazdasági körülmények között nem méltányos támasztani.

Ha ez az emelés csak az első lépcsőfokot jelenti, amelyet az elkövetkezendő években továbbiak is követnének – ahogy erre vonatkozóan lehetett hallani óvatos utalásokat –, akkor reménykedhet a kulturális szektor abban, hogy a dolgozók a közeljövőben tényleges javulást érzékelhetnek, és akkor nem hiába vártak ilyen hosszú ideig türelemmel anyagi helyzetük rendezésére" - írta Facebook-oldalán Melega Miklós levéltárigazgató. 

Az életpályamodell kérdése

Az elmúlt években mind a minisztérium, mind a szakmai szervezetek többször felvetették az életpálya modell(ek) kidolgozásának lehetőségét kulturális területen is. Különféle elgondolások alapján készültek is szakmai fórumokon egyeztetett tervezetek. Én magam is ismerek egy szakmai egyesület által kimunkált változatot, amely lényegében a pedagógus életpályamodell mintáját követve, minősítési eljárásokra épülő előmeneteli rendszert vázolt fel. A tervezet elkészült, de emlékeim szerint még szellemi szülőatyja sem volt bizonyos abban, hogy ez valóban működőképes lenne-e, ha bevezetnék.

Az életpálya modell kérdésében további nagy probléma, hogy a kulturális terület sokszínűsége miatt képtelenség az egész szektorra egységesen érvényes rendszert alkotni, mert olyan nagy különbségek vannak az egyes szakmai területek között. Ez az alaphelyzet azt követelné meg, hogy külön-külön dolgozzanak ki egy-egy speciális modellt (muzeológusokra, könyvtárosokra, levéltárosokra, közművelődési szakemberekre stb.), ami egy szétforgácsolt, egységesen nem leszabályozható, nehezen kezelhető rendszert eredményezne.

A közalkalmazotti jogviszony megszüntetése – Mit veszíthetünk és mit nyerhetünk?

Ezt a kérdést megközelíthetjük a fizetések és a különféle kedvezmények oldaláról, de szakmai és érzelmi szempontból is.

A kulturális dolgozók többsége – a fizetések évek óta várt emelésére készülve – minden bizonnyal a meglévő bértábla rendezésére számított, s ezt tekintette volna a legkívánatosabb megoldásnak, azonban annak jelenlegi – 12 éve változatlan formája – már a legkevésbé sem gyakorol lényeges vonzerőt, sem azokra, akik a rendszerben dolgoznak, sem azokra, akik egy jól fizető munkahelyet keresnek maguknak.

Mélységesen igazságtalan és deprimáló helyzet, hogy egy egyetemi diplomával és doktori fokozattal rendelkező, egy évtizede dolgozó tudományos kutató alapbére forintra megegyezik a csupán érettségivel rendelkező pályakezdő munkatársáéval. Az pedig, hogy ez a bizonyos összeg nem más, mint a 210.600 Ft-os garantált bérminimum, önmagában jelzi, mekkora a közalkalmazotti fizetések lemaradása. Bár különféle pótlékokkal ez az összeg némileg emelkedik, azon az alaphelyzeten nem változtat, hogy a szakmájában a lehető legmagasabb végzettséget megszerzett, és ennek köszönhetően a legmagasabb fizetési osztályba sorolt, pályájának csúcsán levő tudományos dolgozó alapbérként a garantált bérminimumot kapja. Fentiek fényében a közalkalmazotti lét kínálta kedvezmények értéke alaposan devalválódott. A 3 évente automatikusan bekövetkező előrelépés egy magasabb fizetési fokozatba, a különféle bérpótlékok, a hűséges munkaerőnek járó jubileumi jutalom vagy a hosszabb felmentési idő alapvetően kedvező ajánlat egy munkavállalónak, aki tisztességes bért kap kézhez. Azoknak azonban, akik végzettségükhöz és szaktudásukhoz mérten alul vannak fizetve, e kedvezmények értéke rohamosan csökken, s ez utóbbiakról valószínűleg sokan szívfájdalom nélkül hajlandóak lennének lemondani, ha végre valóban egy komoly fizetésemelést kapnának. Egy megfelelő arányú bérrendezés nyomán ugyanis akár 1-2 év alatt akkora többletjövedelemhez juthatnának, ami bőségesen kompenzálná a jelenlegi alacsony fizetések mellé járó kedvezmények elvesztéséből adódó hátrányokat.

Az átalakítás kínálta új modell a korábbi, automatikus illetményemelkedést garantáló rendszerrel szemben lehetőséget kíván teremteni a differenciált bérezésre, vagyis arra, hogy az intézményvezetők lehetőséget kapjanak a minőségi munkát végző dolgozók tisztességesebb megfizetésére, és kezüket a továbbiakban ne kösse meg a tényleges teljesítménytől függetlenül fix fizetést szavatoló bértábla.

A fentiekben kifejtettekre tekintettel én a magam részéről nem a jelenlegi fizetési kondícióim miatt fájlalom közalkalmazotti „minőségem” közelgő elvesztését, sokkal inkább érzelmi oldalról. Számomra, és ezzel biztosan nem vagyok egyedül, választott foglalkozásom nem csak egy kenyérkereső munka, hanem hivatás. Én abban a tudatban végzem munkámat, hogy ezzel az embereket, a szombathelyi polgárokat és a magyar kultúra ügyét, vagyis egy valódi KÖZügyet szolgálok. Ahogy a KÖZoktatásban dolgozó tanárok, a KÖZegészségügyért fáradozó orvosok, ápolók, ÁNTSZ szakemberek, ahogy a KÖZrend védelmében tevékenykedő fegyveres és hivatali állomány, vagy a KÖZigazgatásban foglalkoztatott hivatalnokok sem egyszerűen csak a Munka Törvénykönyve alá tartoznak, a KÖZművelődés ügyét felvállaló, és KÖZgyűjteményekben dolgozó kulturális dolgozók KÖZ-ért végzett munkájának rangját, társadalmi megbecsültségét is azzal lehetne kifejezni, hogy ezt továbbra is KÖZalkalmazotti minőségben tehessék, s, ha ennek az lenne az ára, akkor akár egy teljesen újragondolt és átalakított bérrendszer mellett. A KÖZgyűjtemények, vagyis a könyvtárak, múzeumok, levéltárak tudományos kutatóműhelyek is egyben, ahol nemzeti kulturális örökségünk olyan egyedi, pótolhatatlan, felbecsülhetetlen értékű kincseit őrzik, amelyek védelme, kutatása és az érdeklődők számára történő hozzáférhetővé tétele professzionális képzettségű elhivatott szakemberek alkalmazását követeli meg. Ez egy olyan felelősségteljes és bizalmi KÖZfeladat, amelyet megnyugtatóbb lenne közalkalmazottak gondjaira bízni, ahogy eddig is történt, nyilván nem véletlenül.

Számomra a közalkalmazotti státusznak mégiscsak volt egy szimbolikus értéke. Ha már anyagi megbecsültséggel nem járt, legalább egyfajta erkölcsi kárpótlást adott, hogy munkajogilag is deklaráltan a KÖZ szolgálatában dolgozó embernek tekintettek, s én annak tekinthettem magamat.

Átalakulás előtt állunk, de még nem látjuk biztosan a jövőt. Lehet, hogy egy sikertörténet kezdetén vagyunk, de több évtizedes negatív tapasztalataink óvatosságra intenek. Reméljük, hogy az elhangzott ígéretekhez híven a kulturális szektor valóban nem fog rosszul járni az átalakulással, de annyi bizonyos, hogy amennyiben nem következik be a bérek területén egy jelentős előrelépés, akkor a szakmai utánpótlással hamarosan igen nagy bajban leszünk.

A 40 év feletti dolgozók többsége valószínűleg megpróbál kitartani hivatásában, mert már nincs nagyon lehetősége váltani, és harcedzett veteránként már nem is akarják otthagyni szeretett hivatásukat, amire feltették az életüket. Ezek a kollégák kreatív, lelkiismeretes és áldozatkész szakemberek. Sürgős feladat esetén munkaidőn kívül, akár hétvégén is lehet rájuk számítani, miközben tudják, hogy ezt minden esetben 0 Ft anyagi ellenszolgáltatás fejében vállalják. Szakmájuk iránti „szerelemből” hajlandóak szabad idejükben ingyenes előadásokat, városismereti sétákat tartani az érdeklődőknek, ha felkérik őket. Megszokták már, hogy általában szerzői honorárium nélkül kell, hogy elkészítsék tanulmányaikat, könyveiket, de ennek ellenére is örülni tudnak annak, ha egy-egy értékes munkát sikerül megjelentetni. Ezek a szakemberek „természetesen” mindig ingyen működnek közre televíziós ismeretterjesztő műsorok elkészítésében is, megosztva a nagyközönséggel évtizedes munkával megszerzett tudásuk legjavát, pedig, amikor ők hívnak ki magukhoz egy szakembert vagy szerelőt, az soha nem dolgozik ingyen …

A mai fiatalok előtt anyagi szempontból ezernyi kecsegtető lehetőség nyílik. Ők messze el fogják kerülni a kulturális szférát, ha ott nem biztosítanak számukra versenyképes béreket. Bízzunk benne, hogy nem ez utóbbi forgatókönyv valósul meg, mert akkor a mi generációnk tagjai lehetnek az utolsó mohikánok…