Van tuti helye, ahonnan a tűzijátékot nézi?

Még nincs. Egyszer gyerekkoromban a Népstadionból néztük, az nagyon tetszett. 

Augusztus 20-án ünnepli a névnapját, ráadásul legendásan rajong a történelemért. Milyen képek jutnak eszébe a Szent István-nap kapcsán? 

Szépen reprezentálja a magyar történelmet, hogy mikor mit gondoltunk erről a napról, mit ünnepeltünk augusztus 20-án. 1083-ban ezen a napon avatták szentté István királyt, ez az alapinformáció. Ugorjunk a 18. századba, amikor Mária Terézia törvénybe foglalta, hogy augusztus 20-a országos ünnep legyen, ám ezt már a saját hatalma legalizálása, megszilárdítása miatt tette. 

Ahogy bő száz évvel később Ferenc József is hasonló okból nyilvánította munkaszüneti nappá, amit egyébként előtte, az 1848–1849-es szabadságharc leverését követő időszakban a regnáló hatalom nem engedett ünnepelni. 1950-től a népköztársaság ünnepének nevezték, majd a rendszerváltás után került ismét méltó helyére, és szólhat arról, ami igazán: az államalapításról vagy Magyarország születésnapjáról. 

Nagykövetként idén nagyon érdekes volt, hogy ráláthattam a programok koordinálására: például hogy mennyire összetett feladat megszervezni a Mesterségek Ünnepét.

De azt is megfigyelhettem, hogy miként lehet lefedni a zenei kínálatát egy ekkora programsorozatnak, és láthatóvá tenni minden műfajt – egy színház műsorának összeállításánál is erre törekszünk. Idén a bárzongoristák művészetét bemutató Vigadó Piano újdonságként szerepel a programok között, és engem speciel kifejezetten érdekel. 

Musicalben, zenés színházban – ami az ön terepe – Szent Istvánnal kapcsolatban gondolkodni már nem nagyon ér, hiszen ezt a labdát Szörényi Levente és Bródy János elég erősen leütötte.

Éppen ezért érdekes színháztörténetileg is ez a dátum, mert 1983-ban, az augusztus 20-i hétvégéhez kapcsolódva – egészen pontosan 18-án – mutatták be az István, a király rockoperát. 

Szerintem ez a magyar zenés színház egyik legfontosabb pillanata.

Egyrészt a szocializmus utolsó éveiben rendkívül sokat adott a társadalomnak, másrészt stílusában is egy óriási újdonságot hozott. A zenés színházat ennyire erősen korábban nem járta át a rock, főleg úgy, hogy a darab egyben a népzenének is teret ad, és – érzésem szerint – a musicalhatások sem hiányoznak belőle. Nagyon tisztelem a művet, szerintem egyszeri és megismételhetetlen. Számomra fontos, hogy 2020. augusztus 20-án mutattuk be az általam írt és rendezett Puskás-musicalt, és szerencsére az is szép sikereket könyvelhet el. 

Márciusban kapta meg az Érdemes Művész kitüntetést, ennek kapcsán említette, hogy úgy érzi, a díj a zenés színháznak is szól. Még mindig küzdeni kell a „könnyű” műfaj elismertetéséért?

A nézők felé nem kell bizonyítani, ahogy a számok is mutatják. Szakmai berkekben igen. 

Miközben ha megkérdezek egy járókelőt, hogy mondjon a Vígszínházból – mint jelentős prózai színházunkból – három előadást, akkor elképzelhető, hogy a Padlást, A dzsungel könyvét és a Pál Utcai fiúkat mondja. 

Mind a három musical, és ami még fontosabb, magyar szerzők darabja. A Madách és az Operettszínház nyilván zenés darabokkal éri el a nézőit, de mondjuk a József Attila Színháznál, amely nem kifejezetten zenés színház – ugyancsak látom, mert a saját darabom, így figyelemmel kísérem –, egy musical, a Macskafogó a húzóelődás. Mikor fog a szakmai hozzáállás változni? Ha sok olyan előadás születik, mint az István, a király, a Pál Utcai fiúk vagy említhetném a Puskást, a Kőszívűt is, amely sok rétegét mutatja meg egy történetnek. Egyébként nem azért hívják könnyűnek, mert könnyű csinálni, hanem mert könnyű nézni ezt a műfajt. 

Épp ezért lehet egyfajta kapudrog, ami behúzza a nézőt a prózai előadásokra is? 

Abszolút. Vegyük a Puskást, amelyben Ember Márk vagy Berettyán Nándor vállalt szerepet, ezt az előadást közel 100 ezren látták három év alatt. Megeshet, hogy az a néző, aki megnézte és szerette őket a darabban, kíváncsi lesz más előadásokra is, ahol velük találkozhat. Mondjuk megnézi Berettyán Nándit Mercutióként a Rómeó és Júliában, a Nemzeti Színházban. Szerintem a zenés darabok arra vezethetik rá a nézőt, hogy szeresse a színházat, és legyen nyitott más típusú előadásokra is.

Ma már egyre több korosztály pörgeti a TikTokot, de legalábbis Facebook- vagy Insta-sztorik viszik a napját. Ez a képi megformálás hat arra, hogy miként kell egy színházi előadást felépíteni? 

Igen, sűrűbben kell fogalmaznunk a történetvezetésben és a rendezésben is. 

Nem kell tiktokosan rendezni, mert ilyen nincs, de három-négy másodpercenként információt kell adni a nézőnek.

Ez lehet egy kimondott szó, de vizuális információ is, mert több ingerre van igény. Ma már a fénytechnika külön művészeti ág. Madarász János – kiváló szakember, vele szoktam dolgozni – ugyanannyi időt tölt a világítás tervezésével, mint a jelmez- vagy a díszlettervező a saját feladatával. Szerintem a totális színház felé tartani jó dolog, és ezek az előadások vizuális értelemben példát mutathatnak a prózai produkcióknak is.

Színészként kezdte, ma már inkább ír és rendez – ez a fajta multifunkcionalitás ritka a színház világában? 

Szerintem igen, és szerencsés vagyok, hogy ritka kivételként lehetőségem adódik így dolgozni. Nekem ez nagyon sokat segít. Ha írok egy darabot, amit én is fogok rendezni, akkor például tudom, hogy mennyi idő kell egyik térből átfordulni egy másikba, és az mennyi szöveget igényel. Ez a praktikus oldal. De a szöveg mélységét is olyan fokon ismerem, hogy amikor a színészek elemzést várnak tőlem a próbán, vagy kérdésük van, akkor azonnal tudok válaszolni. Nem hiszem, hogy errefelé menne a szakma, mert ez a két munka egyébként teljesen elkülönül. 

Nálam úgy kezdődik, hogy van egy téma, ami nem hagy nyugodni, akarok róla írni egy darabot, és hát én fogom rendezni is, mert egyébként ez a munkám. 

Magyar hősök történetének színházi bemutatása fémjelzi az utóbbi éveit – felelősség maga a választás is, hogy kit emel ki? 

Igen, de tegyük hozzá, hogy a hősök esetében – ahogy az István, a királyra is igaz – a szándék sosem az, hogy piedesztálra állítsunk valakit, hanem hogy megmutassuk egy történelmi személy esendőségét, tépelődését, hogy egyik helyzet sem fekete vagy fehér. Puskásból megmutattuk, hogy pimasz, vicces, becsületes, tehetséges, de közben nem tagadtuk a gyengeségeit sem. Erre a színház remekül alkalmas. A témaválasztásaim egyrészt személyesek: a történelem szeretete nagyon megmozgat, de az a lényeg, hogy hallom-e egy történetben a zenét. Rubik Ernőről lehet, hogy kell egy musicalt írnom, ez már ott van a gondolataim között, de még nem szólalt meg benne a zene. A másik, hogy 2023-ban szerintem csak úgy szabad színpadra vinni egy darabot, hogy arról tudjuk, érdekelni fogja az embereket. 

Nem érvényes az a nézet, hogy csináljuk meg jól, és akkor majd bejönnek rá. 

Ez ma már komplexebb, és borítékolható, hogy kire nyitottak a nézők, és kire nem. Például Hunyadi Mátyásra szerintem egy nagyon jó darabot lehet építeni, de oké, ő egy biztos befutó. Az öt marslakó, Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede nem kifejezetten musicalfigura, az ő történetüknél mégis azt érzem, hogy szól a zene. Az Oppenheimer című filmből azért sok minden kimaradt, és ki más mesélhetné el az ő jelentőségüket, ha nem mi, magyarok? 

Tavaly ősszel az elszabadult távhő- és energiaárak miatt számos színház kényszerült átmeneti bezárásra, ez Kecskemétet is érintette, ahol 2020 óta főrendező. Mi a tanulsága ennek az időszaknak? 

A fogyasztás optimalizálásán túl szerintem azon kell elgondolkodni, hogy miként tudnának a színházak nagyobb bevételre szert tenni, és ezáltal tartalékot képezni az ehhez hasonló szituációkra.

Nem a jegyárak emelésére gondolok, hanem arra, hogy célozzunk magasabb nézőszámra – olyan darabokkal, amelyekkel ez megvalósítható. Például Kecskeméten érdemes volt az Elizabeth című előadásba pénzt tenni, mert nagyon sokszor használtuk a díszletet, hiszen nagyon sokszor játszottuk az előadást, országszerte több helyszínre is elvihettük. Egy-két üdítő kivétellel ezen a területen nincs színház és színház között együttműködés, pedig ezzel például lehetne költséget csökkenteni. Ha az egyik évadban elkészül nyolc-tíz millió forintból egy díszlet, azt miért ne használhatná a következő évadban az onnan négyszáz kilométerre lévő társulat, amely ugyanazt a darabot tervezi színpadra állítani? Ilyen koprodukciókból szerintem sokkal többre lenne szükség. 

Pont a jövő márciusban mozikba kerülő Petőfi-film, a Most vagy soha kapcsán is említette, hogy az oda készült díszletről már a forgatás alatt érdeklődtek magyar és külföldi stábok, amelyek szintén használnák. 

Ez nagyon jó gyakorlat a filmek kapcsán. Ráadásul ez a díszlet akár arra is képes, hogy a 19. századi Magyarországból könnyen átváltozzon a 23. századi Mars-bolygóvá, a szerkezete olyan biztos, hogy csak a külső falait kell megváltoztatni egy új produkció kedvéért. 

Következő filmben is gondolkodik?

Többről is. A mohácsi csatáról szóló produkció története kész, ugyanúgy Kis-Szabó Márkkal és Rákay Philippel építettük fel. Az úgynevezett treatmentet – amely részletesen leírja a cselekményt – adjuk be ősszel a Nemzeti Filmintézethez, és várjuk az elbírálását. Ha az első lépés sikeres lesz, akkor állhatunk neki a forgatókönyv írásának. Ha megvalósulhat a film, akkor 2026-ra kellene elkészülnie, a mohácsi csata 500. évfordulójára. 

Hogyan nyúl ehhez a témához?

Az egyik fontos pillér, hogy II. Lajos királyról méltóképpen beszéljünk. Nagyon rövid ítélet él most róla sokakban: a béna jagelló király, aki belefulladt a harminc centis Csele-patakba, és még el is veszítette a mohácsi csatát. A kérdés lényegesen árnyaltabb: ez egy nagyon potens fiatalember volt, aki akár nagy uralkodóvá érhetett volna. Ahogy nem is pusztán arról volt szó, hogy a törökök idejöttek, mi gyengék voltunk, és ők elfoglalták az országot. Ugyancsak nem hagyható ki a Szent Liga vagy Velence szerepe a helyzet alakulásában, de szeretnénk eloszlatni azt a tévhitet is, hogy Szapolyai direkt nem akart odaérni Mohácsra, hogy segíthessen. 

Belefér ennyi minden egy filmbe, plusz – gondolom – a kötelező szerelmi szál? Tudjuk, hogy sokszor a forgatókönyvíró rá sem ismer a saját könyvére a forgatás végén – ebben a helyzetben ön saját magát húzza?

Néha drasztikusan kell bánni a szöveggel, ez tény, és ezt a színházi írásaim-rendezéseim kapcsán megtanultam. Ahogy Sondheim mondta, „Kill your darlings!”. Azaz Húzd ki a kedvenc mondataidat! Ha valamit nem tudok olyan aprólékosan elmesélni, ahogy szeretnék, akkor azt ki kell hagynom, és talán majd egy másik filmben vagy darabban elmondhatom. Másrészt, mivel ez egy fikció, mindent el kell mesélni, amit tudunk – és még egy sztorit, ami megtörténhetett volna, de nincs történelmi alapanyag hozzá. 

Mit próbál most éppen?

A Richard Gere, Jennifer Lopez főszereplésével ismert Hölgyválasz című film első színházi adaptációját. Az amerikai film igazából egy japán eredeti remake-je, úgyhogy hosszas kutatás után megszereztük a japán film jogait, és írtam belőle egy példányt. Kecskeméten pedig készülök egy Csehov Három nővér-előadásra. 

Ez egy olyan mű, amelyre ma be lehet húzni a közönséget?

Interpretációfüggő. Nem mondom azt, hogy csak a musical éri el a nézőt.

Egy híres színész, egy jó cím, egy sztárszerző (Shakespeare, Molnár Ferenc, Agatha Christie…) mindig el tudja érni a nézőt, ez adja meg az alapbázist. De az előadásnak is rendben kell lennie, mert az igazi sikert az hozza a „terméknek”. Ráadásul, szerintem a színházi marketingben még mindig az számít a legtöbbet, hogy az előadás másnapján a néző mit mond róla a szomszédjának. 

Forrás: vg.hu
Fotó: Kallus György / Világgazdaság