Drámai mértékben fogynak a keresztény egyházak hívei Németországban - írja a Mandiner. Mind a Némethonban született evangélikus egyházból, mind a Dél-Németországban erős katolikus egyházból tömegesen lépnek ki a tagok. Egy a Die Welt által idézett egyházjogász már arról beszél: „A katolikus egyház kegyetlen halált hal”.

A friss adatok szerint ugyanis

csak a 2022-es évben 522 ezren léptek ki a német katolikus egyházból,

és ehhez hozzájön még az elhalálozások miatti további csökkenés. Ez megdöntötte az előző csökkenési rekordévet, ami a 2021-es volt, akkor 359 ezren léptek ki a katolikus közösségből. A 2022-es adatok szerint a katolikus egyháznak 20,9 millió tagja volt Németországban, miközben 1990-ben még közel 30 millióan voltak.

Korhadó katolicizmus

A drasztikus fogyás okai összetettek, hosszú felsorolást lehetne tartani. Először is az általános társadalmi változás, a vallástalanodás, a szekularizáció, az egyházi intézményektől való elfordulás, no és az új baloldali és liberális eszmék és ideák terjedése és a konzervatív értékek elsorvadása, amit az egyik oldalon üdvözlendő progressziónak, a másikon általános szellemi válságnak tartanak. Németország pedig azon nyugati országok közé tartozik, amely különösen kinyílt a progresszió befogadása felé, a bátran vállalt konzervatív és vallásos értékrend pedig lassan megtűrt vagy éppen kiszorítandó szubkultúrává válik.

„Ez nem csak egy egyházi válság, hanem a hit válsága”

– hangsúlyozza Detlef Pollack vallásszociológus az MDR-nek adott interjúban. Pollack emlékeztet: a hatvanas évek óta az individualizmus, az önmeghatározás joga lett az alapvető értékrend; valamint ha vallásosak is, nem feltétlenül akarnak kötelező jelleggel pénzt is fizetni érte.

Ezen túlmenően van egy fontos bürokratikus tényező is, ami pőrén a pénzről szól. Aki magát Németországban valamelyik egyház tagjának vallja, attól automatikusan, kötelező jelleggel, az államon keresztül levonják az egyházi adót (egyes tartományokban még egy kiegészítő helyi egyházi adót is beszednek emellett). Nem lehet tehát valakinek „a maga módján” az egyház tagjának lennie: döntenie kell, hogy tag marad és pedánsan fizet, vagy ha ez nem tetszik valakinek, akkor pedig hivatalos ügyintézések útján ki kell lépni az egyházból. Ez a folyamat pedig nem meglepő módon érzelmileg és szellemileg is eltávolítja a nem eléggé kitartó híveket a szervezett egyháztól.

A fentieken túl

a német egyházak válságának oka az általános irányvesztettség is.

Egyrészt Németországban is rendre súlyos bűnök és visszaélések derülnek ki az elmúlt évtizedekből, korrupciótól kezdve a pedofilvádakig, amik megrendítenek egy-egy helyi közösséget, püspökséget vagy épp a német egyház egészét.

Másrészt pedig a válsággal szembesülő egyházak – különösen az evangélikusok – a szigorú konzervativizmus helyett éppen, hogy a progresszív életérzés és világlátás felé nyitnak. Se szeri, se száma azoknak a kisebb-nagyobb kezdeményezéseknek, ahol egyes papok, lelkészek vagy magasabb egyházi vezetők harsányan felvállalják a progresszív értékrend képviseletét, akár még a pártoknál is balrább állva – a sokat emlegetett woke agendának is behódolva. De könnyen lehet, hogy az ilyen kezdeményezések nem a hívek számának gyarapodását, hanem a legelkötelezettebb, ma is mélyen keresztényen élni kívánó hívek elidegenítését hozzák magukkal – vagyis a válságra adott kétségbeesett válaszok még nagyobb válságot okoznak.

A fentebb idézet Detlef Pollack vallásszociológus ennek kapcsán arról beszélt:

„Az egyház megváltozott, de a változása ellenére sem tudta megállítani a lejtmenetet”.

Sőt: „Az egyházak tulajdonképpen élő közösséget alkotnak, egyre inkább emberbarátibbak lettek, de az emberek így is elfordulnak tőlük”.

A német katolikus különutassága már olyan szintű reformtörekvéssé nőtte ki magát, ami egyenesen egyházszakadással fenyeget. A Mandiner is beszámolt már a Szinódusi út nevű, német egyházi körök által szervezett reformfolyamatokról, amik sajátos német szemszögből, alulról próbálják megváltoztatni az egyetemes katolikus egyház alapvető elveit és gyakorlatait. Mint arról Szilvay Gergely cikkében is olvashatnak: a reformista laikusok orruknál fogva vezetik a püspököket, és el akarják fogadtatni a női papságot, a cölibátus eltörlését és további LMBTQ-törekvéseket.

Mint korábbi cikkünkben írtuk, a Szinódusi Út (Synodaler Weg) a német katolikus egyház 2019 decembere óta tartó reformgyűlése, amelyet egy világi hívekből álló csoport, a a Német Katolikusok Központi Bizottsága (ZdK) kezdeményezett. A ZdK sikerrel diktálta a tempót még a püspöki karnak is az előző években. A bizottság világiak szervezete, tehát semmiféle formális hatalma és joga nincs egyházi ügyekben dönteni, inkább nyomásgyakorló lobbicsoportnak tekintendő.

A veszélyt érzékelve a progresszivizmustól egyébként nem idegenkedő Ferenc pápa 2019 nyarán diplomatikus, de határozott levelet írt, amiben megpróbálta visszaterelni az akolba a német egyházat. A német egyház viszont csendben, de ignorálta a pápai útmutatást.

Ferenc pápa utoljára arra figyelmeztette a német katolikusokat, hogy „nincs szükség még egy evangélikus egyházra”.

Luther, ha látná

S ha már az evangélikusoknál tartunk: hasonló problémákkal küzdenek Martin Luther egyházában is. 2020-ról 2021-re, egy év alatt 511 ezerrel csökkent az evangélikus egyház tagjainak száma is, a húsz évvel ezelőtti 25,8 millióról 2021-re 19,7 millióra csökkent a számuk. Mondhatjuk, hogy kiélezett versenyfutásban vannak a német katolikusokkal – lefelé.

Az általános vallástalanodás jelensége, a kötelező egyházi adó problematikája és a progresszió körüludvarlása ugyanúgy jelen van az evangélikusok körében is, ugyanakkor – mint arról a katholisch.de ír – a katolikus egyházat sújtó visszaélési botrányok is kihatnak az evangélikusokra – egyes lutheránusok a katolikusokon dühöngve lépnek ki a saját keresztény egyházukból.

Az evangélikusok különböző túlkapásairól lapunk is beszámolt: legutóbb a lutheránusok országos egyháznapján, Nürnbergben prédikálhatott Quinton Ceasar Kelet-Frízföldön szolgáló „teológus-aktivista-lelkipásztor”. Az eseményen elmondhatta: „Itt az idő elmondani, hogy mi vagyunk az utolsó generáció. Itt az idő kimondani: black lives always matter.

Itt az idő kimondani: Isten queer”.

A pásztor a migrációs politikára is kitért. „Itt az idő kimondani: we leave no one to die! Ismét itt az idő kimondani: küldünk egy hajót és még sokkal többet is” – utalt a Földközi-tengeren fekete-afrikaiak százait átkompoló NGO-hajókra.

„Safer spaces for all” – folytatta aztán prédikációját. „Jézus, aki maga is menekült, menekülő, menedékkérő, azt mondja: ne csak a szíveiteket nyissátok meg! Nyissátok meg a határaitokat is!” Megjegyezte azt is, „Jézus pártos”. Felszólította hallgatóságát arra is, hogy mivel „mindannyiunknak vannak privilégiumaink”, ezért „fel tudunk lépni a több igazságosság érdekében”. Azt is világossá tette: „Itt az idő, hogy odaragasszuk magunkat Jézus megszabadító szeretetéhez. Nem az intézményekhez, a hatalomhoz, a hagyományokhoz, a származáshoz, a heteronormativitáshoz”.

Hogy az evangélikus egyháznap Zöldeket is balról előző prédikátorának gondolatisága mennyire tudja gyarapítani – vagy netán tovább csökkenteni – az egyház tagságát, és hogy ez a fajta szellemiség hogyan segít majd fenntartani a kereszténység rogyadozó oszlopait Európa legnagyobb államában, nos, a közelebbi és a távolabbi jövőben minden bizonnyal kiderül.

Nyitóképen: Georg Bätzing limburgi püspök, a Szinódusi út elnöke tüntetők társaságában (fotó: AFP/DPA/Sebastian Gollnow)
Forrás: mandiner.hu