Az ŐrvidékHáz Szombathelyi Polgári Esték sorozatának hétfő esti vendége az idén kilencven éves dr. Széll Kálmán orvosprofesszor volt, vele – mint a meghívottakkal mindig – Hende Csaba, Szombathely országgyűlési képviselője beszélgetett. A kitűnő fizikai állapotnak és fantasztikus szellemi kapacitásnak örvendő főorvos élettörténete lenyűgözte a dísztermet zsúfolásig megtöltő közönséget. Kálmán bácsi nem csak, hogy azonnal könyvbe kívánkozó történeteket elevenített fel az elmúlt kilenc évtizedből, de tette mindezt humorral fűszerezve, szuggesztív őszinteséggel, lendülettel. Nem csoda, hogy a másfél órás beszélgetés egy pillanatnak tűnt csupán. Csak remélni tudjuk, hogy rögzítésre került az est és minél több szombathelyi diákhoz eljut majd, mert emberséget, hazaszeretetet, elhivatottságot, alázatot ennél hatékonyabban semmilyen más módon nem lehetne tanítani.
A beszélgetés kronológiai sorrendben elevenítette fel Kálmán bácsi diákéveit, a kőszegi, majd nagyváradi katonai iskolás időszakot, a katonai szolgálatot, majd a kórház melletti elkötelezettséget, ami végigkísérte életpályáján professzor urat. Mindjárt az elején megtudhattuk, sok tüntetésen részt vett Kálmán bácsi, mindig is „ellenálló” volt, de egy alkalommal még több hulláért is tüntetett a háború után. Akkoriban, kórbonctan növendékként nem jutottak a diákok elegendő „alanyhoz”, márpedig a megfelelő képzéshez ez elengedhetetlen lett volna.
Tanulmányok, neveltetés
Az egyetemet évfolyam elsőként fejezte be és bár az akkori szokások szerint – több fiúgyermek esetén – csak egyiküknek kellett volna bevonulnia, végül ikertestvére és ő is katonának állt. Önként jelentkezett felderítőnek, ami a legnagyobb kockázattal járó tevékenységnek számított, de – ahogy elhangzott – „olyan nevelést kaptam, hogy gondolkodás nélkül meghaltam volna hazámért”. A Muraszombaton eltöltött két év során a legfőbb parancs a határ bármi áron történő megvédése volt. A katonáknak nem volt szabad lőniük, kivéve, ha saját védelmükről volt szó.
Kálmán bácsi felelevenítette a szombathelyi kórház történetét, kezdve a 19. század elejétől, amikor az ebadó feleslegéből kezdték el építeni Szombathely első egészségügyi intézményét. Később a honvéd kórházból lett civil kórház, ezzel indult útjára a későbbiekben az ország egyik legnívósabb intézményének története.
„Az új kórház építése egyidős velem”
„Ez azt is jelenti, hogy azóta szinte kivétel nélkül az összes orvost ismerem”. Kálmán bácsi felidézte, milyen volt a kezdetekben hentes kötényekben operálni, milyen fontosságú volt a hierarchia a hétköznapi munka során. A sebész irányított mindent, a katonai szellemiségből maradt a kórházba is egy kevés. Erre szükség is volt, annak ellenére, hogy egy elhangzott biciklis történet nem feltétlen a szigorú rendet példázza. Miután akkoriban óriási értéknek számított egy kerékpár, mindenki felvitte magával az osztályára. Kálmán bácsi viszont kis idő multán rájött, hogy unalmas tologatnia a biciklijét a hosszú folyosókon, így felült rá. Természetesen egy alkalommal az igazgató jött vele szembe…
Széll Dodótól a professzor úrig
Meghatározónak bizonyult Kálmán bácsi életében egy montreali tanulmányút, amikor megtapasztalhatta, hogyan működik egy a szombathelyinél kisebb kórház, ami ennek ellenére négyszer több beteget látott el. Az egyik legfontosabb újítás, amelynek ötlete Kanadából származott a műtőblokk kialakítása, mellyel Szombathely büszkélkedhetett elsőként az országban. Míg itthon egy szappanra is madzagot kötöttek, hogy ne vigyék el, kint minden osztálynak saját műtővel rendelkezett. Az ápolási idő a tengerentúlon lényegesen rövidebb volt, mint itthon, ez is nagyban hozzájárult a sokkal hatékonyabb működéshez. Külön szó esett az aneszteziológiáról, amiben ötven évvel voltunk lemaradva a nyugati országokhoz képest. „Az altatás egy megfordítható mérgezett állapot”, azaz óriási felelősség az orvos számára.
Amikor kialakították a központi intenzív osztályt, akkor Száll Kálmánt nevezték ki vezetőjéül. Ez azt jelentette, hogy minden osztály legsúlyosabb betegeit kapták meg. Bár rengeteg volt a feladat, kulcsfontosságú volt a szervezettség, Kálmán bácsi mégis elhatározta, hogy „humánus vezető leszek, én fogok leginkább mindenkit szolgálni.” Kollegiális, baráti légkörben folyt a munka, ebben hitt – akkor már – professzor úr.
„A demokrácia szép, szent szó, de nem feltétlenül létezik.”
Montrealt követően „szájkosár nélkül kritizáltam a rendszert, ennek ellenére tanácstag lettem”. A rendszerváltást követően aztán Kálmán bácsi tagja lett az első szombathelyi közgyűlésnek, aminek már akkor is a doyenje volt, ezért is fantasztikus, hogy 25 évvel később, 2015. október 23-án a negyedszázados történetről szóló megemlékezésen ismét ő mondhatott beszédet.
Kálmán bácsi szerint egy agymosott társadalomban élünk, ahol a tömegkommunikáció káros hatásai a meghatározóak. Mindenki panaszkodik, miközben az egész magyar történelem során olyan jó dolga még soha nem volt az embereknek, mint most. Természetesen szó esett a migráns-kérdésről is. Professzor úr határozottan hangot adott annak a meggyőződésének, hogy ami folyik, az nem menekült-ügy, hanem egy új népvándorlás. Felidézte, hogy ha annak idején, a 150 éves török uralom elől mi is elmenekültünk volna, ma nem élne egy magyar sem itthon. „Aggódom Magyarországért, ne felejtsük, hogy az Európába érkezők nyolcvan százaléka semmilyen képzettséggel nem rendelkezik.” Ha igazán segíteni akarnánk a szegényeken, akkor be kéne szüntetni a fegyvergyártást és az arra költött 1800 milliárd dollárt el kéne osztani a rászorulókon – zárta szavait dr. Széll Kálmán, Szombathely díszpolgára.
