Petőfi, Jókai, Vasvári Pál, Irinyi József – de kik voltak még a márciusi ifjak?

Ha nagyon röviden meg kellene fogalmazni, azt mondhatjuk, egy fiatal értelmiségi csoport, amelynek a tagjai meglehetősen vegyes társadalmi háttérrel bírtak - olvasható a Mandineren. Akadtak köztük a rendi világ pereméről érkezők, mint Petőfi; arisztokraták, mint a március 15-e részletes történetét később megíró báró Nyáry Albert; papgyerekek, mint Vasvári; külföldi származású családok elmagyarosodófélben lévő utódai, mint a félig német Irányi Dániel vagy a félig francia Degré Alajos; de például Vajda János apja a váli uradalmi birtok főerdészeként dolgozott. Ahogy ebből is kitűnik, elég sajátos összetételű társaság volt ez, többségében olyan fiatalemberekkel,

 akik a társadalom középrétegéből jöttek; jellemzően nem nemesi famíliákból, de már nem is a leginkább alávetett osztályokból. 

A létszámukat ugyanakkor nehéz pontosan megállapítani, már csak azért is, mert magának a fogalomnak is kétféle értelmezése van.

Azaz?

Az egyik szerint a márciusi ifjak azok, akik ténylegesen ott voltak az események sűrűjében március 15-én, vagy legalábbis ezekben a forradalmi napokban. Közülük is jobbára csak a fent említett vezéregyéniségek nevét ismerjük, Irinyi Józsefét például leginkább amiatt, mert újságíróként ő volt az, aki megszövegezte a 12 pontot. A másik, kiterjesztett értelmezés viszont ide sorolja az 1820–30 között született nemzedék azon értelmiségi tagjait is, akik a nagyobb főiskolai-egyetemi városokban éltek, és egymásról többé-kevésbé tudva laza eszmei hálózatot alkottak.

Miért pont március 15-e lett a fordulópont nemcsak az ő életükben, de az egész országéban is?

Párizsban február 22–24-én kitört a forradalom, aminek a híre nagyjából március első napjaira jutott el a Habsburg-birodalomba, illetve Magyarországra. Ekkor a rendi országgyűlés Pozsonyban ülésezett, Kossuth Lajos pedig a viszonylag erős reformellenzék vezéreként március 3-án beterjesztett egy felirati javaslatot az uralkodónak. Ennek lényege az volt, hogy Magyarországon polgári jellegű reformokat kell életbe léptetni, dióhéjban: meg kell szüntetni a feudális (úrbéri) viszonyokat, bevezetni a közteherviselést, garantálni kell a törvény előtt legyen egyenlőséget, a sajtószabadságot. Sőt a követelések között már szerepelt a felelős kormány létrehozásának szükségessége is; igaz, még nem abban a formában, ahogyan az később az áprilisi törvényekben tényleg megvalósult.

Ezután mi történt?

Az alsótábla nagy többséggel elfogadta Kossuth javaslatát, a felsőtábla viszont egyáltalán nem volt hajlandó foglalkozni vele. A beszédben egyébként az is elhangzott, hogy a birodalom egészében változásra van szükség, vagyis nem elég, ha Magyarországon létrejön a polgári alkotmányosság, Ausztriában, Csehországban, Galíciában is minimum ennek kell lennie, népképviselettel, felelős kormányzattal és egyebekkel. A szöveget rögtön lefordították németre, amely a már egy ideje forrongó, gazdasági válság és éhínség sújtotta Bécsben rögtön táptalajra talált: egyetemisták tárgyalták maguk között, kávéházakban, magánlakásokban és még számtalan helyen felolvasták.  

Ez is egy gyújtószikra volt ahhoz, hogy francia mintára, március 13-án a császárvárosban is kitörjön a forradalom.

Ami hogy ért aztán két nap alatt Budapestre?

Még amikor március 3-án kiderült, hogy a Kossuth-féle felirati javaslatot a felsőtábla egyáltalán nem veszi figyelembe, néhány nap múlva a pesti Ellenzéki Körben felvetődött a gondolat, hogy aláírásgyűjtésbe kellene kezdeni az elfogadtatása érdekében. Abban ugyanakkor nem tudtak megegyezni, hogy ez országos hatókörű legyen, vagy elég, ha Pest-Budán, a március 19-én esedékes József-napi vásárra érkező tömeget szólítják meg az üggyel. Ekkor készítette el Irinyi a Kossuth-beszéd zanzásított változataként a 12 pontot is, hogy a követelések érthetőbbek, egyszerűen befogadhatók legyen a köz számára.

Ami eredetileg tizenhárom volt, azt mondják.

Ez így igaz. Az első változatból még hiányzott a politikai foglyok szabadon bocsátása, ami csak pár nappal később került bele. Mivel így 13 pont lett volna, gyorsan összevontak két katonasággal kapcsolatos követelést, aminek eredményeként ma a 10. pontot így ismerjük: „a katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk”.

Akárhogy is, március 14-én az Ellenzéki Kör tagjai újra leültek tanácskozni, ám az idősebbek leszavazták a pest-budai kampány mellett kardoskodó fiatalokat, mondván, előbb meg kell várni Batthyány útmutatását.

Estére viszont megérkezett a bécsi forradalom híre, és a fellelkesült ifjak – Petőfi, Jókai, Irinyi, Irányi Dániel, Vidats János és még sokan mások – úgy döntöttek, nem óvatoskodnak tovább,

hanem másnap megpróbálják ők maguk, természetesen a szükséges cenzori engedély megléte nélkül, a 12 pontot kinyomtattatni. És ha már ott vannak, Petőfi Sándor március 13-án született versét, a Nemzeti dalt is hozzácsapják.

Azt tudjuk, hogy ez mind a Pilvaxban történt, és 15-én is innen indultak indultak el az úriemberek forradalmat csinálni. Miért pont ez a hely volt a pesti ifjúság egy részének kedvence?

A kávézót eredetileg 1838-ban nyitotta Privorsky Ferenc, tőle vette át az üzemeltetést 1842-ben Pilvax Károly – innen a név. A forradalmi eseményekkor azonban már egy ideje Fillinger János bérelte, aki ugyan megtartotta a Pilvax nevet, mégis sokan Fillinger kávéházként kezdték emlegetni. A hely több szempontból is vonzó volt a fiatalok számára. Egyrészt a központi fekvése, a közéleti, politikai szempontból fontos intézményekhez való közelsége miatt,  másrészt, mert volt egy állandó, a kispénzű egyetemisták, értelmiségiek számára nagyon csábító akciójuk: 

a kávé mellé ingyen járt a reggeli.

Aminek a feltehető elfogyasztását követően Petőfi állítólag itt szavalta el elsőként a Nemzeti dalt. Ami egy közkedvelt anekdota szerint eredetileg úgy kezdődött, hogy „Rajta, magyar, hí a haza”. Ez igaz lehet?

Valóban létezik egy olyan verzió, miszerint ez volt a kezdősor, ám amikor Petőfi először felolvasta a Pilvaxban, az egyik jurátus, Szikra Ferenc szóvá tette, hogy, „elébb talpra kell állítani a magyart, azután rajta!”, így a költő gyorsan átírta a felütést. Kedves történet egy ötven évvel későbbi visszaemlékezésből, de nem hiszem, hogy valós lenne. Maga a kézirat cáfolja. A ránk maradt két változat egyikének tanúsága szerint ugyanis már az eredetiben is a „Talpra, magyar” szerepelt, amit a folytatásban rögtön a „most vagy soha” követett, amit Petőfi kihúzott, és a helyébe írta: „hí a haza.”

Mert egy másik városi legenda szerint március 15-én otthon hagyta a költeményét, ezért Landererék nyomdagépe mellett fejből újra leírta azt, versszakonként adagolva a nyomdászoknak.

Ezzel a történettel is óvatosan bánnék. Valamikor a 19. század utolsó két évtizedében kezdett elterjedni ez a szép mese, amikor a szemtanúk többsége már halott volt, de a még élők, így

Landererék egykori nyomdászai, szerettek volna maguknak is helyet biztosítani a nagy nemzeti hőstörténetben.

Ám az általuk felidézett sztorik meglehetősen pontatlanok, ráadásul egymásnak is több helyen ellentmondanak. Még olyan egyértelmű dolgokban sem igen találni egyezőséget bennük, mint hogy Petőfi az asztalnál ült-e vagy a nyomdagépnek támaszkodva állt, miközben írt, sőt, valaki szerint nem is írt, csak úgy, fejből diktálta a sorokat egymás után. Különben meg miért is hagyta volna otthon a kéziratot?

Azért, hogy a császári titkosrendőrség ne találja meg nála, mint bizonyítékot a lázításra.

Ennek nem sok értelme, tekintve, hogy a sokkal veszélyesebb 12 pont náluk volt. Arról nem is beszélve, hogy mire az ifjak és a nyomukban egyre szaporodó tömeg a nyomdába ért, legalább három helyen nyilvánosan is „elüvöltötte” a költeményét – ahogyan egy leírásban áll a szavalati módszerére vonatkozóan. És különben is, nem hiszem, hogy Petőfi olyan ijedős alak lett volna, hogy élete egyik legnagyobb napján, merő gyávaságból nem viszi magával a rendkívül jól sikerült művét.

Hol volt ez a legalább három alkalom? Merthogy nem a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, az ma már biztosan állítható.

A Pilvaxban induláskor, majd az orvoskaron és a Szeminárium terén, vagyis a mai Egyetem téren.

És azt tudjuk, hogy a tömeg hogyan reagált akár erre, akár az ifjak menetére? Hányan voltak például a Landerer-nyomdánál, majd kora délután a másfél hónappal azelőtt megnyitott Nemzeti Múzeum előtt? 

Nyilván senki nem számolta meg, de a korabeli írások, rajzok, festmények alapján a nyomdánál, a Hatvani utcában már többezres tömeg lehetett, a délutáni nagygyűlésen pedig akár tizenöt-húszezer fő is részt vehetett 

– Pest akkori lakosságának jelentős része.

Pedig ugye, és ez nem legenda, hanem igazolt tény, az eső is esett. Petőfiék mint az előbbiekből kiderült, készültek ugyan rá, hogy azokban a napokban történelmet írnak, de mennyire voltak tudatosak a szervezésben?

Kimondható, hogy nagyon. Nem véletlen például, hogy elsőként mondjuk nem a vendéglőket járták végig, hanem az egyetemi karokra mentek, tudván, hogy

az ifjúság maga is forrong és elégedetlen, ezért bizton számíthatnak rá, hogy a diákok többsége melléjük áll.

Így, alaposan felduzzasztva a kíséretüket, nagyobb volt az esélye annak is, hogy a nyomdatulajdonos Landerer Lajos esetleges ellenkezését leszereljék.

Nem mintha ő olyan nagy ellenállást tanúsított volna.

Csak amennyit a látszat megkívánt. Kérte a cenzori engedély bemutatását, de mivel az nyilvánvalóan nem volt, az éppen indulni kívánó ifjaknak odasúgta, hogy esetleg el is foglalhatnák a nyomdát; így, mivel „erőszakkal” vették rá a munkára, neki sem eshet bántódása. A gépeket elindították hát, és elkezdték nyomtatni a röpiratokat nagy számban. Landerer egyébként már korábban ismerte az ellenzéki mozgalom néhány emblematikus alakját, hiszen 1845–47 között a nyomdával egy épületben bérelt helyiséget a Nemzeti Kör, és ő adta ki a Jókai szerkesztette, igen népszerű Életképek magazint is.

Akkor tulajdonképpen nem is volt olyan veszélyes Petőfiék aznapi vállalkozása?

Azt azért nem mondanám, hiszen előzetesen nem tudhatták, a katonaság adott esetben beavatkozik-e; két nappal korábban Bécsben mégiscsak az emberek közé lőttek. Ez minden további nélkül előfordulhatott volna Pest-Budán is, ha közben István főherceg, Magyarország nádora nem üzeni meg a császári generálisnak, hogy bármi történik, még véletlenül se vesse be a katonaságot. Manapság már úgy emlékezünk március 15-ére, mintha egy nagyszabású, esővel tarkított, hatalmas buli lett volna, 

de azért bőven benne volt az erőszakos cselekvések kockázata. 

Annál is inkább, mert a Pilvax mellett két sarokra, a Fővárosi Önkormányzat mai épületében kapott helyet a Károly-laktanya.

Nem ez történt, és így ez a nap a magyar történelem egyik felfénylő pillanata lett. De mi történt aztán a márciusi ifjakkal? Azt jól tudjuk például, hogy Petőfi politikusként nem sokkal később csúfosan megbukott.

A legtöbbjük visszavonult a közélettől; tisztában voltak vele, hogy

az ő szerepük erre korlátozódott, hogy az áttörést végrehajtsák, amelynek eredményeként a követeléseket törvényesítik

– a permanens forradalomra sem nekik, sem a magyar társadalomnak nem volt igazán igénye. A többség beállt állami hivatalnoknak, Irányit és Irinyit a fiatal koruk ellenére megválasztották képviselőnek. Aztán amikor elkezdett zengeni az ég, Délvidéken megindultak a harcok, és 1848. október végén kitört az országban a katonai ellenforradalom, néhányan – Petőfi, Vasvári, Degré Alajos, Vajda János – a hadseregben is megmártóztak. Vasvári csakúgy, mint Petőfi, a harcmezőn esett el Havasnagyfalu közelében, 1849-ben, huszonhárom évesen, földi maradványai sosem kerültek elő.

Az ő szabadságharcban töltött napjaik mennyire dokumentáltak?

Petőfinek szinte minden egyes napját ismerjük. Többek között Dienes András Petőfi a szabadságharcban című nagy kötetéből, és azóta is számos kutató, így Kerényi Ferenc és Urbán Aladár is alaposan foglalkozott ezzel a periódussal. Így tényleg szinte napra pontosan tudjuk, mit csinált előbb századosként, majd őrnagyként, milyen ütközetekben és hogyan vett részt. Degré Alajos és Vajda János pedig maguk írták meg a részletesen visszaemlékezéseiket; utóbbié az egyik legjobb beszámoló arról, közvitézi perspektívából hogyan működik egy hadsereg.

Az életben maradtak hogyan viszonyultak később március 15. és a szabadságharc emlékéhez?

A többség megérte az 1867-es kiegyezést, és úgy vélték, ezzel többé-kevésbé megvalósult, amiért harcoltak. Mert, és ezt mindenképpen hangsúlyoznám, a ‘48-as forradalom célja nem a Monarchiától való elszakadás volt. Magyarországnak a birodalmon belüli pozícióját akarták megerősíteni, ha úgy tetszik, újratárgyalni Béccsel; mindebből csak ‘49 áprilisa után lett ténylegesen függetlenségi harc. 

Vagyis azok a márciusi ifjak, akik még életben voltak 1867-ben, nagyjából elfogadták az új rendet, amelyben az uralkodó közös volt, de a saját ügyeinket nagyjából magunk intéztük. Ami nem azt jelenti, hogy március 15-e ne játszott volna mindig kitüntetett szerepet az életükben. Bárhova is vetette őket a sors, bármilyen állásba, pozícióba kerültek,

 soha egyikőjük szájából sem hangzott el, hogy akár egyetlen percet is megbántak volna abból a napból.

Nyitókép: Thorma János Talpra Magyar! című, 1898 és 1937 között készült festménye (Wikipédia)
Forrás: mandiner.hu