Mint ismeretes június 27-én este több városban is zavargások törtek ki Franciaország-szerte, miután egy rendőr agyonlőtt egy 17 éves fiút Párizsban, amiért az nem tett eleget a rendőri felszólításnak. Volt, ahol buszmegállókat vertek szét, gyújtogattak, petárdákat dobáltak. A rendőrök könnygázzal és oszlató gránátokkal próbálták megfékezni a feldühödött embereket. A demonstrációk azután villámgyorsan az ország más városaira is átterjedtek, s mint a híradásokból láthatjuk, a zavargásoknak lassan csillapodnak.
- Ön hogyan értékeli a franciaországi történéseket, a véres utcai összecsapásokat és zavargásokat?
- Sokat járok Franciaországban, most is éppen Párizsba készültem, de egy családi baleset miatt nem tudtam a tervezett tanulmányútra elutazni. Természetesen a sajtón keresztül figyelemmel követem, hogy mi történik odakint. Úgy látom, hogy sem a francia közvélemény, sem a hatóságok nem számítottak arra, hogy a párizsi szerencsétlen incidensnek ilyen súlyos következményei lesznek. A franciaországi sajtó különböző módon tálalja a történéseket. A leggyakoribb a zavargás, társadalmi elégedetlenség kifejezés, de az egyik rendőrségi szakszervezetnél már a „háború” szó is elhangzott. Tény, hogy bizonyos esetekben valóban extrém körülmények között – testi épségüket is veszélyeztetve - kellett a rendfenntartóknak fellépniük.
- Mondhatjuk, hogy a francia társadalmat megosztották a zavargások? Van-e törésvonal a több évtizede betelepült, vagy már Frankhonban született, egykori gyarmatokról érkezettek leszármazottai és a „régi” franciák között?
- Alapvetően több törésvonalnak is a következménye a jelenlegi folyamat. Az ugyanis világosan látható, hogy Franciaországban is nagyon kiéleződtek a társadalmi egyenlőtlenségek, ott is zajlik egy erőteljes szociális válság, ami egyébként az egész világon megfigyelhető. A gazdagabb és szegényebb rétegek közötti vagyoni olló nagyobbra nyílt. Szerintem ez lehet a fő oka a társadalmi megmozdulásoknak, ráadásul ennek francia földön van még egy jellegzetessége. Nevezetesen az ottani szegényebbek nem kis hányada a bevándorló hátterű rétegekből kerül ki. Óvatosan fogalmazva, magam úgy vélem, hogy igazából egy törpe kisebbség lehet az, amely elindította az idei, nem kívánatos zavargásokat. Különbséget kell tenni a korábbi francia gyarmatokról a 60-as, 70-es években érkezettek, és a második-harmadik generáció között. Az előbbieknek nem voltak különösebb beilleszkedési problémáik, hiszen szülőföldjükön, pl. Algériában, Tunéziában, tehát a korábbi francia gyarmatokon is a francia kultúrán nőttek fel, szocializálódtak. Ők a kezdetektől franciának tekintették magukat. Az elmúlt hetek zavargásait a fiatalabb generációk radikális csoportjainak randalírozásai határozták meg sajnos. Ezeknek a megtévedt fiataloknak a felemelése, munkához juttatása valóban komoly probléma és kihívás a mindenkori kormányzat számára.
- S akkor még nem beszéltünk az illegális migrációról és annak következményeiről.
- Valóban, míg a hetvenes években a szükséges okmányokkal, szakmai végzettséggel, rendezett körülményekkel bíró bevándorlók érkeztek francia földre, addig mostanra megjelentek a zavaros és ellenőrizhetetlen hátterű migránsok. Az ő motivációjukat legtöbbször „a jobb élet reménye” egzisztenciális jellegű kifejezéssel lehet összefoglalni, ugyanakkor időnként nem hajlandók elfogadni a francia társadalmi normákat.
- Valamikor a francia királyokat a ”legkeresztényibb király” kifejezéssel illették. Nyilván azért is, mert Franciaországban erős volt az egyház és mély a franciák hite. Nagyot ugorva az időben, ma azt látjuk, hogy keresztény jelképeket próbálnak eltávolítani számos helyen, sőt még az olyan keresztény ünnepet is megkérdőjelezik, mint a karácsony.
- Itt több kérdésről is szó van. Valóban a középkorban, kora újkorban Franciaország homogén volt, és így a kereszténység is erős lábakon állt. Ez egy hosszú folyamat alatt megváltozott. A francia forradalom után, de főleg a XIX. század második felében a Harmadik Köztársaság idején, egy új modell jelent meg, amely a vallást elsősorban a magánszféra részeként kezdte el kezelni. Tehát elkezdődött az állam és egyház szétválasztása, ami később egy 1905-ös törvényben csúcsosodott ki. Alapvetően az állami szférában a minden vallási külsőségtől való mentesség lett a vezérelv. Ez is okozza azt a jelenséget, amit említett. Vallásháborúról mégsem beszélhetünk, mert a mondott elv az iszlám híveire is vonatkozik. A francia egyház
egyébiránt ma is élő, erős, dinamikus, igaz, a társadalom jelentős része már nem kötődik a valláshoz. Ám ez, úgy vélem, sok más országban is így van. Ugyanez a jelenség a bevándorló hátterű fiataloknál is megvan, viszont a válsághelyzetekben, ha nem találják a helyüket a modern francia társadalomban, kiváló célpontjai lehetnek a különböző radikális, militáns szervezeteknek, fundamentalista gyökerű szektáknak, amelyek komoly és valós veszélyt jelentenek a társadalmi békére. A közelgő francia nemzeti ünnepre gondolva őszintén remélem, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméi segítenek az ottani döntéshozóknak, hogy megtalálják a megoldást az ilyen nehéz helyzetek kezelésére.
