A húsvét kétségkívül nem csak a keresztény egyházak, hanem a csokoládé- és játékgyártó cégek számára is nagy ünnep. Túl a nyuszin, tojásokon és az olcsó kölnin, miről is szól valójában az ünnep? 

A keresztény világ számára elsősorban nem ezekről a hagyományos kellékekről szólnak az ünnep napjai, sokkal inkább az örök élet reménységéről. Azokról a többezer éves ősi jövendölésekről, amelyek hitünk szerint a názáreti Jézus Krisztusban teljesedtek be. Ezek üzenete pedig az, hogy a Teremtő Szabadítót küld a reménytelenül végzete felé sodródó emberiség számára, s általa nyújt megoldást a földi lét legalapvetőbb problémájára, a halálra. Ez a férfi Augustus császár idejében érkezett a bolygónkra, egy zsidó lány méhéből megszületve, és megdöbbentő életművét önfeláldozásával koronázta meg. Isten pedig feltámasztotta őt a halálból, és magához emelte abba a földönkívüli civilizációba, amelyet Mennynek nevezünk.

Ő az első ember, aki úgy tért vissza a halálból, hogy soha többé nem hal meg, amiből nem csak az következik, hogy Jézus Krisztus a kortársunk, hanem az is, hogy kitaposott számunkra egy égbe vezető ösvényt. Mi döntjük el, hogy elindulunk-e rajta… 

A húsvétról sokunknak legelőször a hímestojásokat hozó nyuszi és a sárga pihés kiscsibék jutnak eszébe. Ezeknek az elterjedt motívumoknak van-e bármi köze az ünnep bibliai eredetéhez? 

Nincs. Az ünnep ön által említett kötelező tartozékai elsősorban ókori, pogány eredetű termékenység-kultuszok elemei, amelyek az akkori rítusokban a természetnek tavasszal kezdődő megújulását, valamint a reménybeli szaporulat és terméshozam bőségét hivatottak szimbolizálni.  

 
Mint minden húsvétkor, a tévék bizonyára ebben az évben is leadnak majd Jézus Krisztus életéről, keresztre feszítéséről és feltámadásáról szóló filmeket. A Gecsemáné- kerti jelenetnél, vagy amikor a főhőst Pilátus elé viszik, a nézőkben akaratlanul is megfogalmazódik a kérdés: miért kellett a názáreti Jézusnak meghalnia? Nem lett volna számára kiút? 

Nagyon fontos kérdés, hogy volt-e, lehetett-e Istennek „B”-terve az emberiség megmentésére, hiszen mutasson bárki egy apát, aki az egyetlen, nagyra becsült, és mélyen szeretett fiát feláldozná egy krízishelyzetben mások – akár például feléje ellenséges magatartást tanúsítók – megmeneküléséért, ha volna más megoldás is. Jézus önfeláldozásának egyik oka éppen az, hogy nem volt alkalmas ember, vagy mennyei lény, aki ebben az univerzális túszdrámában elégséges csereajánlat lett volna a fogvatartottak szabadon engedéséért. Jézus emberi nagyságát mutatja, hogy bár ő maga a Gecsemáné-kertben megpróbált egy alternatív megoldás kieszközölni imájában, amellyel talán elkerülheti a rá váró borzalmas megaláztatást és kínhalált, végül mégis alárendelte magát atyja akaratának, mert belátta, nincs más megoldás, mint saját életének a feláldozása.

A Bibliában azt olvashatjuk, vagy láthatjuk az erről szóló filmekben, hogy Jézus Krisztus fejére töviskoronát tettek, a vállára bíborpalástot borítottak. Ezeknek a tárgyaknak van valami szimbolikus jelentésük, vagy egész egyszerűen a római katonák kegyetlen gúnyolódásainak eszközei voltak? 

A római katonák ezzel a „királyi jelmezzel” arra a tömeghangulatra reagáltak, amely virágvasárnap után terjedt el futótűzként Jeruzsálemben, miszerint a názáreti csodarabbi valójában a zsidók következő királya. Jézus ilyen aberrált megalázásával egyszersmind az egész leigázott zsidó népet is megszégyenítették: nézzétek, mit teszünk a királyotokkal! Konkrétan a megváltás szempontjából a bíbor színű palást a szégyen, a tövisből font koszorú pedig a bűnbeesés után a földre mondott átok, vagyis az ember és a természet diszharmóniájának felvállalását szimbolizálja ebben a jelenetben.   

A Bibliában találunk példát a húsvéti ünneplésre? Időben közel esik hozzá a zsidó pészah is. Van bármi hasonlóság a két vallás ünnepe között? 

Jézus és a tanítványok utolsó, közös vacsorája egy klasszikus pészáhi vacsora, amelyet a zsidó nép minden évben megünnepelt az Egyiptomból való szabadulás emlékére. Ennek megvolt a hagyományos rituáléja: az imák, a vonatkozó Tórai szakaszok felidézése, a báránysült, a bor és a kovásztalan kenyér. Az Egyiptomot sújtó tízedik csapás, az elsőszülöttek halála, az ott rabszolgasorban élő zsidók számára úgy volt elkerülhető, hogy Mózes utasítására felkenték annak a báránynak a vérét az ajtófélfáikra, amelynek a húsát megsütötték keserűfüvekkel. Keresztelő János erről a véráldozatról beszélt, amikor a Jordán partján Jézusra mutatva így fogalmazott: „Íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit”. Jézus pedig, a bor és a kovásztalan kenyér elfogyasztása közben feltárta tanítványai számára ezt a prófétikus összefüggést saját életének feláldozása és a kivonulás éjszakáján megölt bárány vérének megmentő szerepe között. Majd arra szólította fel őket, hogy ilyen módon emlékezzenek meg a haláláról, ha már nem lesz közöttük. 

Milyen aktuális üzenetet hordoz ez az ünnep számukra, de akár a világnézeti szempontból más platformra helyezkedők számára? 

Egy újszövetségi hívő számára a Jézus haláláról és feltámadásáról szóló megemlékezés a legnagyobb ünnep. A pészáh után hét napig tartott Izraelben a Kovásztalan Kenyerek ünnepe, amelynek során – szintén az Egyiptomi szabadulás emlékére – kizárólag pászkaféléket ehetett a zsidóság, illetve minden kovászos tésztát ki kellett takarítani a lakásból. Pál apostol úgy ír erről a Korinthoszi gyülekezetnek, hogy Jézust mindannyiunk pészáhi bárányának nevezi, a kovásztalanságot pedig a hívők megigazult szellemi-erkölcsi állapotának felelteti meg, mint amellyel méltó módon követhetik Istent ebben az üdvtörténeti korszakban.

Ami a más meggyőződésű barátainkat illeti, egy huszonegyedik századi ember számára, különösen ilyen viszontagságos időkben, mint a mostani, Jézus Krisztus feltámadásának üzenete a következő:

ha tényleg igaz, hogy van legalább egy olyan konkrét történelmi szereplő, aki erőszakos halála után vissza tudott térni a túlvilágról, és azóta is él, akkor ez szükségképpen azt jelenti, hogy ez a bravúr, az illető segítségével másnak is sikerülhet.

És én azt szeretném üzenni a kételkedőknek, hogy tényleg igaz!