Az ókor és a középkor embere nem egészen úgy tekintett az állatokra, ahogy a mai kor embere. Megesett, hogy olyan állatot tartott házikedvencként, amelyet ma már csak étkezési célból tartunk, vagy éppen olyan vad végezte a tányéron, amelyet ma már senkinek nem jutna eszébe elfogyasztani.

1. Hiéna

Az ókori egyiptomiak sok vadállatot állatot házasítottak, így például gazellákat, páviánokat, íbiszeket, és hiénákat is. A fáraók sírját díszítő ábrákról kiderül, hogy 5000 évvel ezelőtt az egyiptomiak vadászatokon használták a hiénákat. Vagy épp a vágóállatként hizlalták őket. Azonban nem a hiéna volt az egyedüli vadállat, amely elkísérte az egyiptomiakat vadászataikra. A fáraók sírján látható, ahogy az uralkodó megszelídítettet gepárdokkal vagy oroszlánokkal űzi a vadakat. ( Az átlag egyiptomi természetesen inkább macskát tartott.)

2. Mongúz

Az egyiptomiak macska imádatáról mindenki hallott már. A mongúz-kultuszról azonban már jóval kevesebb szó esik. Pedig az egyiptomiak csodálták a mongúzokat bátorságukért, amiért szembeszállnak a kobrákkal, és az egyik legszebb állatnak tartották őket.  Mongúzos amuletteket viseltek, szobrokat állítottak róluk, és háziállatként az otthonukban tartották őket. Sőt, az is előfordult, hogy néhány egyiptomi mellé kedvenc mongúzát is eltemették. Az alábbi sírrajzon látható emberalak épp a mongúzát és a kutyáját sétáltatja.

3. A kötéltáncos elefánt

Ha a rómaiak állattartási szokásaira gondolunk, legelőször a gladiátor viadalok elképzelhetetlen kegyetlensége villan fel elménkben. De voltak szerencsésebb állatok is. Ilyenek voltak például a római matrónák kedvelt madárkái, verebei, papagájai. Egyes történészek úgy vélik, hogy a kalitkában tartott madarak legelőször a rómaiak körében terjedtek el. Azonban nem csak a kalitkák, de a halastavak, és az állatkifutók is népszerűek voltak a római arisztokrácia körében. Plinius, és más korabeli szerzők leírásából kiderül, hogy a rómaiak olykor egzotikus állatokat, például elefántokat idomítottak be tárgyakat felvenni, vagy kötélen táncolni.

4. A remete legjobb barátja, az oroszlán

A középkori remetéknek a vadonban gyakorta akad állati kísérőjük. Ilyen volt például Szent Ferenc farkasa, akit maga a szent térített jobb útra, miután a vad rendszeresen pusztított a környező Gubbioban. De remete Szent Pál története az állatokkal, ha lehet, még romantikusabb. Az egyiptomi születésű remete Szent Pál a IV. századi keresztényüldözések elől a sivatagba menekült, ahol egy barlangban talált menedéket. A barlangban egy kis forrás csörgedezett, mellette két datolyapálma állt, melyek táplálták a szentet. De hogy a szent társaságnak se lássa híjját a sivatagban, a legenda szerint két oroszlán is mellé szegődött, ők őrizték életében, és kapartak neki sírt halála után. Az előbbi történet legenda, ám annyi biztos, hogy a középkor uralkodói is rajongtak a fenséges nagymacskákért, például Mátyás király is tartott házi oroszlánokat Bonfini leírása szerint.

5. A kakas, mint kiskedvenc

A 6-8. században a csirkéket nem a húsukért tartották, sokkal inkább társállatként. Az avarkori sírokban a nők mellé tyúkot, a férfiak mellé kakast helyeztek el. Érdekes, hogy a kakas sarkantyúja egyfajta státuszszimbólum is lehetett, hiszen az előkelőbb férfiak kakasai nagyobb harcisarkantyúval büszkélkedhettek. A csontok szén-és nitrogén vizsgálatakor az is kiderült, hogy a csirkék osztoztak az emberekkel az élőhelyen és élelmen is. De miért is örvendhettek ekkora megbecsülésnek? Egyrészt vallási szerepük miatt, hiszen a kakas, mint áldozati állat számos kultúrában megtalálható, a zsidók például egészen a kora középkorig egy kakast vagy egy tyúkot áldoztak jom kipur reggelén. Emellett a kakasviadal is számos helyen ma is rituális funkciót tölt be, például Indonéziában. A tyúkokat pedig már a régi időkben is nagyra becsülték tojást tojó képességükért.