Advent idejét éljük. Önnek mi a tapasztalata, hívők és nem hívők között járva, mennyire van jelen a lelki készülődés az emberek mindennapi életében?
Kezdjük a pozitívumokkal! A templomokban – karácsony közeledtével – több embert látok. A hajnali rorátékon, az adventi, karácsonyi koncerteken - amik szintén tekinthetők a lelki készülődés egyik megnyilvánulásának - is többen vesznek részt. Tehát van egyfajta vágy, keresés, belső igény az Isten felé fordulásra. Másrészt pedig az is igaz, hogy a karácsony egyfajta „iparosításának”, kommercializálódásának vagyunk tanúi. Gyakran szinte lehetetlen elvárásokat táplálunk a szívünkben önmagunkkal és másokkal szemben. Sokszor a háziasszonyok is azt mondják, hogy az otthoni ünneplésnek olyan mértékű a külsőségessé válása, amit nem egyszerű megélni. Miközben az elcsendesülést kellene átélnünk, körülöttünk olyan élményhajhászás folyik, ami nem jó irányba hat. Mondhatom, hogy versenyez bennünk az igazi vágy és a felszínesség.
Ha már a kommercializálódást említette, akkor én úgy látom, hogy ez sajnos nemcsak az ünnepi időszakokra, hanem lassan a világ egész mai folyására igaz. Azaz sokan életük mélyebb értelmét nem nagyon akarják vagy tudják megtalálni, elvesztik a hitüket, esetleg nem találnak ahhoz vissza. Mit tehetünk ezért mi magunk, illetve az egyház?
Az életünk konkrét körülményei ma nagyon pontosan és jól alakíthatók. Kimondjuk – és nagyon helyesen -, hogy a felnőtt ember felelős önmagáért, s ha boldog szeretne lenni, akkor másokért is vállal felelősséget. Azonban ebből helytelenül sokan azt a következtetést vonják le, hogy csak a fizikai szükségletekre kell gondot viselni, családban a másiknak az anyagi szükségleteiről gondoskodni, pénzt keresni. És a pénz, az a legkevesebb, ugye... Ezzel belehajszoljuk magunkat egy állandó körforgásba, olyan ringlispílbe, amiből rendkívül nehéz kiszállni. Az ünnepek kapcsán pedig azt lehet látni, hogy ha elveszik azoknak a tényleges tartalma, ha nincsenek meg a természetfelettihez kapcsolódó igazi mélységek, örökérvényű igazságok, amik az ünnepeket régen jellemezték, akkor marad ez a bizonyos rohanás, felgyorsulás, tulajdonképpen állandó magunkra maradás. A hit kétségkívül személyes döntést igényel. Tehát nemcsak hinni kell, hogy létezik Isten, hanem elhinni azt is, hogy gondoskodik is rólunk és szeretteinkről. Hinni abban, hogy Jézus nemcsak megszületett, hanem Isten fia volt, aki meghalt és feltámadt. Ez bizony személyes állásfoglalás. Van ugyan a világban egy sor olyan tény, ami az imént mondottakat erősíti és megalapozza, de a hit mégiscsak megmarad személyes állásfoglalásnak. Amikor az ünnepekkel találkozunk, akkor nagyon jó dolog, hogy törődünk egymással, jó, ha megtaláljuk az ünnep emberi arcát, a szeretet kifejezésének az anyagi lehetőségeit is. Ám ha az ünnep nem több és nem más, mint egy ilyen emberi törődés vagy csak világi szükségszerűség, akkor az ünnep kiüresedik, előbb-utóbb minden más szokással együtt elévül.
Úgy vélem, igencsak megszívlelendő mindaz, amiről püspök úr beszél. Vasárnap a szombathelyi székesegyházban Petrás Mária, a kiváló csángó népdalénekes adott koncertet. Az énekek között érdekes gondolatokat is megfogalmazott. Ő úgy látja, hogy a ma embere nem imádkozik eleget, és nem találja meg a saját életét…
Mondják, hogy a mai ember folyamatosan keresi az életcélját, de soha nem találja meg. Örökös úton lévő marad, örökös kereső, és ritkán vagy soha nem éli meg, hogy a célnál van. Egy pillanatra sem szeretném ezeket a helyzeteket elítélni. Nem felülről beszélni vagy okoskodni szeretnék. Amikor valaki keres vagy bizonytalan, inkább szeretném meghallgatni, mi is van benne. A Római Katolikus Egyház is tanulja, hogy hogyan kell odaállni ezen emberek mellé, akik számára a nagy egész, a világ értelmességének tapasztalata, a saját életük megélésének egyfajta reményteli alapállása elveszett. Mi is akkor tudjuk hitelesen hirdetni az evangéliumot, ha azt össze tudjuk kapcsolni a ma emberének élethelyzetével és azzal a szeretettel, amit Jézus kínált. Hirdetni, hogy az életnek van belső célja, egy olyan szeretet, amely itt a földön kezdődik, de az örökkévalóságban teljesedik be. Érezhető elbizonytalanodás az európai kultúrában, pedig a jó táplál bennünket. Ha sokszor hozunk jó döntést, akkor megtanuljuk a jót megszeretni, és az továbblendít bennünket. Ha elszakadunk attól, ami táplál minket, akkor elveszítjük az élet teljességét is. A Bibliában olvasható a tíz leprás történte, akiket Jézus meggyógyított, de csak egy tért vissza, hogy hálát mondjon ezért. Számomra ez azt jelenti, hogy ha az ember éltető kapcsolatban marad azzal az ajándékkal, amit kapott, akkor ez az ajándék kiteljesedik benne. A hit ezt a megajándékozottságot, ezt a folyamatos Istenhez kapcsolódást keresi és valósítja meg.
Ha már Európa szóba került, akkor megkérdezem Öntől, milyennek látja az Úr 2023. esztendejében a világot? Németországban betiltják az adventi vásárokban a karácsonyi dalokat, Franciaországban leverik a keresztet, mert zavar egyes köröket, az egész kontinensen pedig erőszakosan, és úgy tűnik, hogy feltartóztathatatlanul próbál egyre nagyobb teret nyerni az iszlám. Mit tehetnek ez ellen a keresztények?
Sohasem szabad elfelejteni, hogy amikor Jézus fellépett, akkor belső megtérést sürgetett. Ez azt jelentette, hogy ő a Mennyei Atya szeretetéről tett tanúbizonyságot a saját életével és cselekedeteivel. Mindez elsősorban az embernek önmagával és az Istennel való kapcsolatát érintette. Nem azt szorgalmazta, hogy másokat hogyan kell legyűrnünk, hanem egy saját magunkat érintő, belső kérdést kell feltennünk és megválaszolnunk. Nagyon fontos lenne, hogy a hívő emberek ma is nagy tisztelettel tekintsenek egymásra. Amikor a sajnálatos háborús konfliktusokról hallunk, vagy amikor egyesek a kultúrák összecsapásának lehetőségét jövendölik, akkor fedezzük fel, hogy a vallásoknak a mélyén igenis ott van az egy, közös istenbe vetett hit. Aki tiszteli a mindenség teremtőjét, az végső soron csak a békének lehet a hírnöke! Annak meg kell találnia a kiengesztelődés útjait, annak jó olykor együtt imádkoznia bármilyen hitű más emberekkel, mert ez fogja erősíteni azt, hogy a közös, emberi értékeket megéljük. Azzal a szeretettel forduljunk mások felé, amely egykoron meggyőzte a világot arról, hogy érdemes kereszténynek lennie.
