Ungváry Zsolt írása a mandiner.hu-n. Amikor Bencsik Andrásék kitalálták a Békemenetet, és a hatalmas tömeg végigvonult az Andrássy úton a „Nem leszünk gyarmat” feliratú transzparens mögött, annak célja a magyar demokrácia, a választói akarat és hazánk szuverenitásának megvédése volt,

a már akkor is Brüsszel bögyében lévő Orbán-kormány melletti kiállás.

Ahogy ugyanis nemzeti erők kerültek hatalomra, a globalista központ rögtön hadat üzent nekünk; pedig hol volt akkor még a migrációra, a genderre vagy az ukránokra való hivatkozás. Egyszerűen nem bírtak elviselni egy, a nyugati mainstreammel nem teljesen kompatibilis irányzatot.

Az újabb és újabb menetek aztán – a fülkék magányában lezajlott orszűggyűlési választásokat utcai, közösségi jelenléttel is megerősítve – mindannyiszor biztosították a vitathatatlan társadalmi legitimációt. Noha ezek a felvonulások – a rengeteg résztvevő dacára – valóban mindig békések, derűsek voltak,

nem értettem és nem is éreztem pontosnak az elnevezést. 

Most kiderült, micsoda vátesz volt, aki kitalálta.

Ellentétben ugyanis az Orwell regényéből, az 1984-ből ismert szlogennel – a háború: béke –, a keresztény-konzervatív kormány melletti kiállás azt jelenti, hogy a béke nem más, mint az építkezés, a fejlődés, a nyugalom, a vágyott élet; kiállás a családunk, a hazánk és Európa túlélése mellett.

És azért van szükség ennek az evidenciának a kimondására, mert vannak olyanok, akik mindezt pusztulásra szánják.

Aki ezt túlzásnak vagy pánikkeltésnek véli, annak fájó bizonyságul ott van a két huszadik századi világégés példája.

Ám a begőzölt politikusok mintha nagyvonalúan elsiklanának a nyilvánvaló párhuzamok felett. Mennyire értelmetlen volt a „boldog békeidők” jólétét megszakítani az első világháborúval;

az egyik évben még abbáziai nyaralásra és velencei karneválra járók hirtelen az Isonzónál ölték az olaszokat. És viszont. 

A világháborúkat a most is okoskodó, erkölcsi és tudj' isten milyen felsőbbrendűségüket hirdető nyugatiak robbantották ki. Először a Monarchia szerbiai büntetőexpedícióját turbózták bele napok alatt különböző hadüzenetekkel egy Németországot, Franciaországot, Oroszországot és Nagy-Britanniát is mozgósító háborúba. Másodjára a német-lengyel konfliktusra jött a francia és angol hadüzenet,

ami (miként ma Ukrajna esetében) a megtámadott ország szuverenitását, határainak sérthetetlenségét volt hivatott garantálni.

Furcsa, hogy a szeptember 17-én keletről támadó Szovjetuniónak mégsem üzentek hadat, majd amikor a hatesztendőnyi borzalmas mészárlás véget ért, Lengyelország jelentős területeit csatolta el a Szovjetunió, és az országot is megszállta, tehát a lengyeleknek sem a szuverenitása, sem a területi integritása nem állt helyre, holott emiatt volt az egész…

Hiába papolnak tehát szép elvekről. Az ürügy, amivel belekényszerítik a kontinenst az öngyilkos, önfelszámoló háborúkba, a végére el is felejtődik.

Az eredmény mindig óriási emberveszteség, az európai gazdaság romokban.

Kétszer már eljátszották, harmadjára előbb migrációval és genderrel próbálkoztak, de ez nem volt kellően hatékony vagy elég gyors, hát a már bejáratott utat próbálják járni ismét a háborúval.

Visszatekintve aztán hőssé emelnek olyan politikusokat, mint Churchill, aki úgy ígért vért és könnyeket, hogy ehhez nem kért felhatalmazást a néptől, hiszen nem választással került hatalomra.

Nem is bíbelődtek választással az egész háború alatt – akárcsak Zelenszkij –,

és amikor végre mégis választást tartottak, azt Churchill el is veszítette.

A mi szempontunkból a mostani helyzet még a korábbiaknál is értelmetlenebb. Az I. világháborúban, nagyhatalomként, magunk sem maradhattunk ki a nagyhatalmak versengéséből. A másodikban benne volt a magyar politika abszolút prioritása, a trianoni békediktátum esetleges revíziója, s emiatt sokkal inkább volt a mi háborúnk, mint az első. Ezúttal

a (potenciális) harmadik az égvilágon semmi értelmes célt nem kínál, valóban csak vért, verejtéket és könnyeket – a semmiért.

A békemeneteknek sokféle tétje volt az elmúlt években, alapvetően a keresztény-konzervatív szuverenista, nemzeti érdekekért szállt síkra. A Fidesz-kormányt támogatta ugyan, de nem elsősorban párttagok nagygyűlése volt.

Pontosabb is, ha Orbán-kormányt vagy még inkább nemzeti kormányt mondunk. 

Mostanra a kezdeti, kicsit megfoghatatlan, idealisztikus és talán patetikusnak érzett „békemenet” kifejezés a legvéresebb valósággá vált.

Minden egyebet felülíró vágyunk és a túlélés záloga a béke.

És ha kis pontnak is látszunk, azért képzeljük el, mi lenne, ha 2015-ben Orbán Viktor – Európában egyedül – nem beszél a migráció megállításáról és nem épít kerítést, vagy ha nem állunk (sokszor csak szóban, de ezzel is felhívva a figyelmet az alternatívára) a háborús szállítások és uszítások útjába.

Ma már lángokban állna Közép-Európa, háborúban állnánk Oroszországgal, és időnként rakéták csapódnának be Budapesten. 

De legalább Karácsony Gergely hivatkozhatna arra, milyen jó, hogy nem épített semmi maradandót a városban, mert így legalább kisebb lesz a kár is.