Nemrég házigazdája voltál egy fontos rendezvénynek. Beszélnél röviden a szervező alapítványról? Mivel foglalkoznak?

A Centropa egy olyan nemzetközi civil szervezet, amely régóta készít és tesz közzé a honlapján ingyen oktatóanyagokat a holokausztról, de tágabb értelemben a zsidóság történetét érintő témákban is. A tanároknak szervezett továbbképzéseiken azt vitatják meg, hogy ezeket az interjúkat, digitális tananyagokat hogyan lehet minél jobban felhasználni az oktatásban. Így küzdenek az előítéletek lebontásáért és a diszkrimináció megszüntetéséért, hiszen

a gyerekeknek minél több tudása van valamiről, annál közelebb érzik magukat hozzá, és annál kevésbé tartanak tőle.

Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a szervezettel?

2019-ben egy pályázat kapcsán el kellett végeznem egy továbbképzést, és a Centropáét választottam, azóta több ilyenen részt vettem. Ezeken több ízben beszámoltam róla, hogy történelemtanárként milyen módszereket használok a szombathelyi Zrínyi iskolában a zsidó kultúra megismertetésére. A programom és az itt működő élő zsidó közösség híre felkeltette a szakma érdeklődését, ezért a legutóbbi továbbképzést ide, Szombathelyre szervezték.

Kifejezetten a zsidó temetők álltak a fókuszban.

Így van. A tanítványaim nemrég különdíjat nyertek egy prospektussal, egy honlappal és egy videofilmmel, amelyek a szombathelyi zsidó temetőt mutatják be, ez adta az apropóját a mostani szemináriumnak.

Mesélj arról, kérlek, hogy mennyiben más a te módszered, mint ami általában a történelemtanításban megszokott!

Az alaptanterv ugyan megköveteli, hogy beszéljünk a gyerekeknek a zsidó történelemről, de ez az ötödik osztályos ókori történelemre, illetve a holokausztra, ott is mindössze egy órára korlátozódik. Én úgy gondolom, hogy ez nagyon kevés, ahhoz biztosan, hogy tényleg megismerjék a zsidóság történetét. Nem elég, ha a diákok csak arról hallanak, hogy volt 6 millió áldozat, először mutassuk meg nekik, hogy mi történt addig! Hogyan éltek, mit köszönhetünk nekik, főleg itt, Szombathelyen, ahol olyan gazdag a múltjuk.

Úgy mesélsz nekik a zsidóságról, hogy nem a halál, hanem az élet van a középpontban!

Ennek van egy nagyon szemléletes példája, létezik egy nemzetközi projekt, amelyben mi is részt veszünk a tanítványaimmal. Ősszel sárga krókuszokat ültetünk, amelyek tavasszal, amikor kinyílnak, a Dávid-csillagokat jelképezik, és az életre emlékeztetnek. Mi ilyenkor a 613 elhurcolt szombathelyi gyermek történetét idézzük fel. És bár az életről beszélünk, gyakran meglátogatjuk a zsidó temetőt is. Ez furcsán hathat, hiszen gyerekeket ritkán visznek ilyen helyre, de komoly oka van, hogy megmutatom nekik. Egyrészt rengeteg érdekes jelkép látható a sírokon, amelyekkel más tantárgyak kapcsán is foglalkozni tudnak, másrészt pedig látva a sírhelyek elhanyagoltságát - lévén, hogy nincsenek élő leszármazottak -, karitatív munkába kezdtünk. A történelem szakkörösökkel azóta évente megtisztítjuk a sírokat, és a gyerekek elkezdtek egyre jobban kötődni ehhez a kultúrához. Kiderült, hogy több tanítványomnak voltak ott rokonai, és az is előfordult, hogy valaki így szembesült a származásával. Ezt máig tabu övezi, amire családon belül sem mindig derül fény, de

van rá példa, hogy épp a tanítási módszereim nyomán kezdtek el beszélni otthon a felmenőkről, a família múltjáról.

Elővették a régi relikviákat, fotókat, vagy elkészítették a hagyományos kóser ételeket.

Mondhatjuk, hogy a mai tanárokon múlik, mennyi ismerettel rendelkezik majd a zsidóságról a most felnövő generáció?

Tulajdonképpen igen, és számomra ez nagyon fontos, ezért is osztok meg minden módszert és tudást a kollégákkal. Amikor hét évvel ezelőtt elkezdtem ezzel foglalkozni, meglepett, hogy Szombathelyen mekkora figyelmet kap a téma. Itt volt a Szemtől szemben című kiállítás is, amelyre nagyon sok pedagógus elhozza a nagyobb gyerekeket. Úgy látom, hogy általános iskolában még viszonylag nehezen nyúlnak a zsidóság történetéhez, de épp ezért hangsúlyozom, hogy nem a holokauszttal kell kezdeni. Mindenkinek a figyelmébe ajánlom a Centropa honlapján megtalálható videointerjúkat és oktatóanyagokat, amelyek könnyen hozzáférhetőek.

Milyen konkrét módszereket tudnál említeni, amelyeket bevethetnek a tanárok?

A rövidfilmek konkrét élettörténeteket mutatnak be. Vegyük például Kinszkit. Robert Capáról mindenki hallott, de kevesen tudják, hogy vele ellentétben kollégája, Kinszki nem élte túl a háborút. Az ő lánya, Kinszki Judit azonban máig él, személyesen találkoztam is vele, és fantasztikus órákat tart a gyerekeknek, akár online, zoomon keresztül is.

Sokszor az segít, ha egy hiteles személy mesél a diákoknak?

Sokkal jobban hat ez rájuk, mintha csak én beszélnék nekik a múltról. Ezért szeretik hallgatni a szombathelyi gyerekek például Spiegler Tibor helytörténészt, akinek az édesapja volt Spiegler Elemér holokauszt-túlélő. Egyébként őt is ismerhették még a diákok. Kimentem velük Krakkóba és Auschwitzba is, részt vettünk az Élet Menetén, és a Duna-parti cipőknél irodalmi megemlékezést is tartottunk, éppen Elemér bácsi tiszteletére a halála után. Fiánál, Spiegler Tibornál nincs tabu, ha mesél, lehet kérdezni, ami nagyon hasznos az előítéletek lebontása szempontjából. Rádöbbennek a gyerekek, hogy senkiről nem mondható meg a külseje alapján, hogy zsidó. Készítettem egyszer egy projekttervet, amelyeben a Szombathelyről elhurcolt zsidó gyerekek sorsáról volt szó. Ez úgy kezdődik, hogy régi korabeli fotókat válogattam, de közéjük tettem a saját gyerekkori fényképemet. Kíváncsi voltam, kiszúrják-e, ki a nem zsidó - természetesen nem! Ezzel szemléltettem, hogy

bármelyikünk lehetett volna annak a 613 gyereknek az egyike.

Miért veszed ennyire komolyan tanárként ezt a témát?

Eredendően nincs kötődésem a zsidósághoz, de a Zrínyi iskola tanáraként, szemben a Zsidó Kultúra Házával és a zsinagógával adott volt ahhoz a környezet, hogy felszínre jöjjön egy régi gimis emlékem. A pápai református gimnáziumban végeztem, és ott láttam életemben először ortodox zsidókat. Persze a témáról semmit nem tanultunk, és nem is beszélgettünk ilyesmiről, viszont elolvastam a Schindler listája című könyvet. A mű annyira megragadott, hogy úgy éreztem, többet szeretnék erről tudni. Később megismerkedtem Kelbert Krisztina történész muzeológussal is, akivel régésztechnikusként együtt dolgoztam - az ő nevéhez fűződik a Szemtől szemben című kiállítást megelőző kutatómunka -, ami szintén hatott rám. Fontos felismerés volt, amit igyekszem átadni minden mai diáknak is, hogy azok az emberek ugyanúgy éreztek, éltek, mint mi, ugyanazokra a dolgokra vágytak, egyformák vagyunk, csak ezt egy mai gyerek olyan nehezen fogja fel!

Talán azzal, hogy egy ember, egy gyermek életét mutatom meg nekik, sokkal jobban értik majd, hogy milyen súlyos dolgokat követtek el a zsidók ellen.

Vagy a romák ellen, de egyszer lehet, hogy majd a szemüvegesek ellen... Az a fő célom, hogy felismertessem a fiatalokkal, milyen út vezetett el a holokausztig. Nem maga a tény, hogy megtörtént, hanem hogy miért hagyta a világ!? Miként lehetett volna megállítani az elején? Mert a végén már nem lehet.