De hogyan került a velencei dózse fia a magyar trónra?

Orseolo Péter István király egyik lányának és a velencei dózsénak, Orseolo Ottónak a fiaként született 1010-ben. Miután apját elűzték, és Konstantinápolyba menekült, Orseolo Péter anyjával együtt a magyar udvarban keresett menedéket (1026-ban). A források szerint első királyunk hamar a szívébe zárta velencei rokonát, ám Gizella királyné sosem tudott megbékélni az ifjúval, aki az ő halott fia helyett lett a magyar trón várományosa volt. Kettejük ellenszenvével bizonyára Szent István is tisztában volt, hiszen végakaratában megeskette Orseolo Pétert, hogy tisztelni és védeni fogja Gizellát, nem fosztja meg királynéi jogaitól és birtokaitól.

A gyűlölt „idegen” és kegyencei

1038-ban, miután első királyunk örökre lehunyta a szemét, Péter akadály nélkül foglalhatta el a trónt. Eleinte még követte István akaratát, egyházakat alapított, és még a Német-római Császársággal szemben is igyekezett megőrizni Magyarország függetlenségét.

Ám nem telt bele sok idő, és a magyar főurak szinte mind ellene fordultak.

A szent király örököse ugyanis nem csak az országnagyokat és a püspököket váltotta le kénye-kedve szerint, de mellőzte a tanácsot, sőt, szembefordult Gizella királynéval is. A krónikás legfőbb bűneként mégis azt emeli ki, hogy az országos tisztségekbe saját, olasz és német kegyenceit emelte. (A Képes Krónika vadállatian ordító németekről, és fecske módjára fecsegő olaszokról beszél.) Sőt, arról is megemlékezik, hogy a király még azt is elnézte kegyenceinek, ha a magyar nemesek lányain és feleségein tettek erőszakot.

„Ez a név: Magyarország, abból származik: Nyomorország, hát hadd nyomorogjanak!”

– mondta Orseolo Péter - a Képes Krónika szerint. A krónikás nyilván nem volt elfogulatlan, mikor papírra vetette e sorokat, de az valószínű, hogy a zsarnokként trónoló uralkodó nem ismerte eléggé új népét. Országlása harmadik évében ugyanis a magyar urak, megelégelve Péter uralmát, elűzték őt, és helyére István sógorát, Aba Sámuelt emelték.  Aba seregeket gyűjtött Péter király ellen, aki látván, hogy a magyarok nem állnak mellé, Bajorországba menekült, Henrik német király oltalma alá.

 Péter kegyes pártfogója

Ő volt III. Henrik, jövendőbeli német-római császár, a birodalmi eszme legfőbb képviselője. Magát Krisztus földi helytartójának gondolva a pápát is csak egy birodalmi egyházfőnek tekintette, akit ő maga nevez ki, tehát udvarában a világi és az egyházi hatalom csaknem teljesen összeforrt. III. Henrik idejében kezdett kibontakozni a császárság német jellege. Hatalmas birodalma lassanként szinte minden szomszédos fejedelmet a hűbériség igájába kényszerített.

Egyedül Magyarország hiányzott még a közép-kelet-európai térségben ahhoz, hogy Nagy Károly határait felélessze.

Magyarország volt az a terület, ahonnan annak idején III. Henrik apja szégyenszemre kénytelen volt kivonulni, és amely a birodalom hódításainak mindig is ellenállt. Mostanáig.

A szabadság árán vett korona

Orseolo Péter 1044-ben felajánlotta a császárnak országát. III. Henrik nagy kegyesen neki ajándékozta Magyarországot, ám fenntartotta magának a jogot, hogy a jövőben annak ajándékozza a Kárpát-medencét, akinek akarja. A németek ujjongó örömmel ünnepelték a Krisztus földi helytartója szerepében tetszelgő III. Henriket, a nagyhatalmú uralkodót, aki megszerezte Pannóniát. Nem is sejtették, hogy néhány esztendő múlva már Henrik lesz az, aki menekülni fog a magyarok elől.

Egy ideig azonban még úgy látszott, hogy Magyarország sem fogja elkerülni a szomszédos népek sorsát. Aba seregei Ménfőnél vereséget szenvedtek, őt magát meggyilkolták, ezután Fehérváron maga a császár öltötte Péterre Szent István uralkodói jelvényeit. A Képes Krónika illusztrációja azt a pillanatot örökíti meg, amikor Péter a korona és a lándzsa képében átadja Magyarországot III. Henriknek. A magyarok megaláztatása teljes volt.

A német király okkal érezhette, hogy már-már fél Európa uraként hatalma csúcsára ért. Másik nagy ellensége, a cseh herceg, aki szintén sokáig ellenállt neki, végül porig alázva, mezítláb könyörgött előtte irgalomért, hogy végül Henrik vazallusaként maga is a magyarok ellen vonuljon. Akikre azonban Henrik nem volt felkészülve, azok a hazatérő András, Levente és Béla hercegek voltak.

A három herceg

A három Vazul-fiút a Péter hatalmával elégedetlen összeesküvők hívták vissza Magyarországra. A krónikák szövegéből arra lehet következtetni, hogy Levente lehetett a legidősebb fivér, ám ő az ősvallás híveként nem volt alkalmas a magyar trónra. András viszont tudatosan élt a lovasnomád népek időnyerési taktikájával, ravaszságával, a rövidesen hozzá csatlakozó Béla pedig kitűnő hadvezérnek bizonyult a császárellenes harcok során.

 A magyarokat ez idő tájt egyre jobban fűtötte a gyűlölet a kereszténység képviselőivel szemben, hiszen számukra az „új hit” egyet jelentett a császár és németjei uralmával. Azt kívánták, hadd éljenek ismét pogány módra, őseik szokásai szerint. András és Levente taktikai okokból nem tagadhatta meg kérésüket. A kibontakozó Vata-féle pogánylázadás lángba borította az országot.

Miután a felkelők a Vazul-fiak mellé álltak, Péter menthetetlen helyzetbe került, ismét menekülni próbált, ám ellenségei bekerítették. András herceg talpraesettségét mutatja, hogy nem hagyta kijutni Pétert az országból, nehogy a császártól kérjen segítséget.  Zámolynál András megkísérelte foglyul ejteni, ám a király bevette magát egy udvarházba, ahol három napig ellenállt az ostromnak. A herceg megvakítva, megalázva, összeszabdalva vitte Fehérvárra, ahol nemsokára belehalt a sebeibe. Ugyanaz történt vele, amit ő művelt egykori alattvalóval, különösen a Vazul-fiak híveivel.

1047 elején Szent István király sírja mellett Fehérváron megkoronázták I. Endrét, de csak az a három püspök, aki túlélte a „keresztények nagy veszedelmét”. Trónra kerülése után a király fővesztés terhe mellett megtiltotta a pogány hit gyakorlását. Testvére, Levente ezekben a napokban halt meg, nem tudni, milyen körülmények között.

Magyarország sosem olvadt be a birodalomba

Azonban a császár nem mondott le ilyen könnyedén új szerzeményéről. A krónikás részletesen beszámol arról, milyen nagy haderővel érkezett, milyen kitartóan, és milyen eredménytelenül harcolt Magyarországért. A hagyomány szerint a Vértes-hegység is ennek a hadjáratnak köszönheti a nevét, hiszen

ez volt az a hely, ahonnan a császár seregei vértjeiket eldobálva futottak az életükért.

A Pozsonynál aratott győzelmet pedig mondakincsünk egyik legszebb darabja, Búvár Kund története is megörökíti. Magyarország végül sosem került a Német-római Birodalom függésébe, III. Henrik pedig, akinek Péter egykor átadta hazánkat, megalázva, megtépázott tekintéllyel menekült vissza német földre.

Kép: Képes Krónika, Mondák a magyar történelemből