Csodával határos, hogy elkerülte a gázkamrát, és túlélte a koncentrációs tábort az akkor még csak 15 éves szombathelyi Blau Márta, akinek a feljegyzései nemrég szakértő kezekbe kerültek. A teleírt füzet még annak a történésznek is meglepetés volt, aki néhány éve személyesen találkozott a már idős asszonnyal. Tartalma pedig új megvilágításba helyezte az egykor történteket. Második "találkozás" volt tehát ez a feldolgozó munka, vagyis a napló szakértő elolvasása Kelbert Krisztina számára, hiszen Blau Márta történetét már ismerte. Maga az érintett mesélte el neki.

2015 tavaszán személyesen találkozott a napló szerzőjével.

Akkor készítettem a Szemtől szemben – Képek a szombathelyi zsidóság történetéből című kiállítás második változatát. Pécsre utaztam, mert szerettem volna minél több holokauszt-túlélőt személyesen is megismerni, és Kelemen Lászlóné Blau Márta ott élt. Május elseje volt, beszélgettünk, és az interjú után fotókat is kaptam tőle, de a sors érdekessége, hogy egyetlen szóval sem említette nekem, hogy létezik egy írásos visszaemlékezése.

Rákérdezett?

Igen, az interjúnak ez egy fontos eleme, de azt mondta, nincs semmilyen megmaradt forrása. Nem hiszem, hogy elfelejtette, az viszont lehetséges, hogy a felfokozott lelkiállapotnak köszönhetően éppen akkor nem jutott eszébe. Elképzelhető, hogy egyszerűen nem akarta megmutatni, vagy nem szólt róla, mert már rég nem volt a birtokában. Erre nem tudom a választ.

Most, hogy olvasta a memoárt, ismerős volt Önnek a tartalma?

Emlékszem, hogy Márta ottjártamkor is kihangsúlyozta, hogy az allendorfi koncentrációs táborban felcserélődtek a szerepek közte és az édesanyja között. Az anya–leány szerepek, kapcsolatok drámaian alakultak a lágerekben. Számos olyan eset ismert, amikor anyák teljesen elhagyták magukat a szörnyűségek súlya alatt, mintegy gyermekké váltak, és saját leányaik – a felnőttek szerepét átvéve – tartották bennük a lelket, s tették képessé őket a túlélésre. Blau Márta a 2015-ben vele készített interjú során is az anya–leány szerepek felcserélődéséről számolt be: „A deportálást megelőzően édesapám a lelkemre kötötte: »Vigyázz Édesanyádra!« Ez mélyen belém ivódott, és végig szem előtt tartottam.”

A 15 éves Márta viszonylag jól alkalmazkodott az extrém körülményekhez, hatékonyabban feltalálta magát, fizikumát jobb állapotban sikerült megtartania, így bizonyos helyzetekben életben tudta tartani az édesanyját.

Blau Márta és az édesanyja története jól érzékelteti, hogy az összefogás és a szeretet milyen erős tényezőnek számított a túlélésért folytatott harcban.

Ami a füzet történetét illeti, egy pécsi antikvárius ismerte a szombathelyi történész muzeológus munkásságát, tudott a Szemtől szemben kiállításról is, az erről szóló kétnyelvű albumot is látta, olvasta. Abban pedig Blau Márta is szerepelt. Amikor valaki bevitte az antikváriumba a füzetet, tudta, hogy Kelbert Krisztinánál lesz a legjobb helyen, így értesítette. Egy szponzor segítségével a Savaria Múzeum megvásárolta a dokumentumot, majd megkezdődött a feldolgozása.

Egy 63 oldalas kis alakú, kockás füzetről van szó, amely kiváló állapotban maradt fenn, nem szorult restaurálásra, így rögtön a Helytörténeti Iratok Gyűjteményébe került. A memoár több szempontból is rendkívül izgalmas. A legfontosabb, hogy ne csupán a megtörtént események rekonstruálásának lehetőségét, kulcsát lássuk benne, hanem egy önálló, szubjektív alkotást. A pokolból visszatérő 15 éves Blau Márta megéléstörténetét. Ahogy ő emlékezett. Ahogy ő látta, hallotta, érzékelte. Egyszóval megélte a holokausztot. A memoár a gyermek, a fiatal leány Márta tapasztalatvilágának megőrződött lenyomata. Ahogy ő nevezte: „féltve őrzött kincsem, Naplóm”. Blau Márta féltve őrzött kincse a mi gondozásunkba került, a mi féltve őrzött kincsünkké vált.  

Miután 1945-ben Blau Márta visszatért Auschwitzból és az allendorfi munkatáborból Szombathelyre, rövid időn belül megírta a visszaemlékezést. Megrázó az első két oldal, amelyből kiderül, hogy kinek és miért vetette papírra a történteket. A memoár az édesapjához szól, neki írta le, hogy min mentek keresztül az édesanyjával. A napló narratíváján ez végig is vonul, az édesapjához "beszél", nagyon sokszor megszólítja őt. Így ír: „Drága egyetlen Apukám! Hozzád írom oda fel a magas Égbe életem második Naplóját…”; Másutt, az auschwitzi koszt leírásakor: "De korai volt az örömünk, mert az ebédnek nevezett moslék nem volt más, mint korpával összekevert csalán, fű, mag, faszén, drót és sok más ehhez hasonló »ínycsiklandozó« (pláne ha megakadt a torkunkon) falatok. De nem hiányzott belőle a bróm sem. Elszorul drága Apukám a torkom ma is, ha arra gondolok.”

Mi történt az édesapjával?

Németországban volt munkaszolgálatos, ennek során hunyt el. „Te, akinek Naplómat szántam, már egy messze Németországban lévő közös sírgödörben pihensz” – derül ki a memoárból. Márta egészen Magyarországra való visszatéréséig nem tudott biztosat édesapja sorsáról. A soproni állomáson szerzett róla tudomást, hogy elveszítették.

Ezért is különösen megrázó a mű műfaji önmeghatározása és narrációja: napló az elhunyt édesapához.

Az bizonyosnak tűnik, hogy Márta nem a nyilvánosságnak szánta írását, éppen ezért óriási felelősség ezt a szöveget gondozni. 

Derült-e ki bármi a füzetből, amit eddig nem tudhattunk, árnyalták-e az eddigi képet az olvasottak? Úgy gondolom, egy ilyen emlék akár más megvilágításba is helyezheti a történteket.

Így van, a holokauszt-kutatáson belül idővel egyre hangsúlyosabbá vált annak vizsgálata, hogy a gyermekek hogy élték meg az eseményeket. Kevés forrás ad erről információt, hiszen a deportált gyermekek közül nagyon kevesen tértek vissza.

Aki Auschwitzba érkezett, és 15-16 évesnél fiatalabb volt, szinte esélye sem volt az életben maradásra.

Az első szelekció alkalmával a gyermekek az édesanyjukkal együtt azonnal a gázkamrákba kerültek. Ezért is rendkívül fontos ez a visszaemlékezés, egy unikális forrás. 

Mesélne a füzet tartalmáról, és arról, mi benne a különleges?

A memoár hat részből áll. Az első két oldal a megszólítás, amelyből kiderül, hogy Mártának ez élete második naplója. Bár tudjuk, hogy nem klasszikus naplóról van szó, mert nem az eseményekkel párhuzamosan vetette papírra emlékeit, hanem utólag, a hazatérése után írta le a történteket. "Naplómban nem lesznek frázisok, csak egy küzdelmes év története egyszerű, de igaz szavakkal” – így vetíti előre az írás stílusát. Naplószerűen, június 30. hajnali 4 órai időponttal nyitja meg az írást. Ezen a napon kezdődött a szombathelyi gettó lakóinak átköltöztetése az iparvágányokkal rendelkező, egykori Mayer gépgyárba. Ez a nyitókép: hajnal van, jönnek a csendőrök, és felszólítják a gettó lakóit, hogy pakoljanak. Drámai, hogy ennyire rövid idő alatt, mindössze néhány nap alatt felfordul az életük – az ő, édesanyja és nagymamája élete –, és extrém módon megváltoznak a körülmények. A higiéniai felszereltség és infrastruktúra nélküli Mayer gépgyári állapotokról így írt: „Egy-egy terembe ezer ember. A többi a szabad ég alatt. Apukám! A fehér párnás ágy után a nedves, hideg kőcement.” Az elhagyott gépgyár eseményeit bemutató rész viszonylag rövid, mindössze négy oldal.

A mű részletes elemzésekor rajzolódik ki valójában, hogy mire és mennyire részletesen emlékszik vissza egy 15 éves lány az egyévnyi traumasorozatból.

Nagyon érdekes, hogy melyek azok a sűrűsödési pontok, amelyekre kiemelt hangsúlyt fordít. 

Hogy zajlott számukra ez a néhány nap?

Kiemelnék egy fontos részt. A gettóból a neológ zsidó elemi iskolába terelték a Vas vármegyei zsidóságot, ahol szinte mindenüktől megfosztották őket. Mindenkit megmotoztak, elrejtett vagyontárgyak reményében kutatva. A nőket különösen megalázó atrocitások érték, meztelenre kellett vetkőzniük egy felaggatott lepedő mögött, és az erre kijelölt egészségügyi személyzet minden testnyílásukat ellenőrizte.

Márta e beavatkozásról úgy írt, hogy élete legborzalmasabb élménye volt, óriási traumát hagyva lelkében.

A következő két oldal a deportálást, a vonatút viszontagságait örökítette meg, a borzalom elképzelhetetlen sűrűsödését. 90 embert zsúfoltak be egy marhavagonba a júliusi nyárban, ahol sem víz, sem élelem nem volt. Sokan az elviselhetetlen körülmények hatására elveszítették érzékeiket, többen megtébolyultak. Gondoljunk bele,

akik korábban soha nem láttak halottat, azok most testközelből nézték végig ismerőseik, netán rokonaik haláltusáját.

Az emberek nem tudták elvégezni a szükségleteiket, verítékeztek, szomjaztak, oxigénhiány lépett fel, a gyermekek a kegyetlen út negyedik napján már csak sírni tudtak, mert az anyák nem tudták szomjukat oltani. Mindezt látva, Márta csak szorította az édesanyja kezét, félve, nehogy el kelljen válnia tőle. Rövid, de rettenetesen sűrű ez a leírás.

Mennyi mindenen mentek már keresztül, és a memoár itt még csak a 9. oldalnál tart!

Az az igazán érdekes, hogy miként emlékszik vissza a gyermektúlélő. Auschwitzban a megérkezés drámája rendkívül hangsúlyos.  „Akkor tárult elém életem legszörnyűbb és legtragikusabb látványa. A négy napos víz, élelem és oxigén nélkül való utazás következménye. Őrült emberek, mezítelen asszonyok, síró, jajgató kis apróságok potyogtak a sínek közé. Már elfeketedett holttestek, emberi mivoltukból már kivetkőzött alakok lógtak fejjel kifelé a vagonból. Minden vagonban 15-16 halott, 8-10 őrült. Ez volt hát az a borzalmas sikoltozás, amit éjszaka hallottunk. A sok ismerős arc mind idegenné változott. Borzalmas hullaszag terjengett a levegőben. Íme az eredmény, 4000 emberből 300 halott a szombathelyi halálvonatban.” Márta nem tudta, mi történik a megérkezést követő válogatás után azokkal, akik balra, és azokkal, akik jobbra mentek. Nagymamáját azonnal a gázkamrába küldték. Sosem találkoztak többet.

Aztán szó szerint mindenüktől megfosztották a "szerencsésebbeket" is, az utolsó kis fényképektől, ruházatuktól, hajuktól, emberi méltóságuktól.

Nem tudták, hogy a megváltozott külső láttán sírjanak vagy nevessenek – ép ésszel felfoghatatlan, amin rövid idő alatt átmentek. Mártának és édesanyjának alkalmazkodniuk kellett a megváltozott viszonyokhoz. Kettejük története, túléléstörténete végig összefonódott. Anya és lánya mindvégig támogatták egymást.

Ez lehetett a túlélés záloga?

Igen, ez egy óriási erőt adó kapocs volt, minden helyzetben igyekeztek együtt maradni. Márta maga is "nagy csodaként" említi, hogy egy alkalommal, amikor hatheti auschwitzi tartózkodás után őt még munkára alkalmasnak találták, az édesanyját azonban nem, odaállt Josef Mengele elé, és megmondta neki, hogy "itt mellettem az édesanyám", s az SS-orvos erre megváltoztatta a döntését: „Erre ő rám nézett, és anyukát utánam küldte.”

„Ilyen csodát többek véleménye szerint az auschwitzi »krónika« nem jegyzett.”

– írta Márta. 1944. augusztus 19-én így kerültek Allendorfba mindketten. A szintén ott raboskodott Fahidi Éva (aki épp az interjú utáni napokban hunyt el - a szerk.) összegyűjtötte annak az ezer nőnek az adatait, akiket itt dolgoztattak, innen ismerjük Blau Márta számát is, ami a 23 046. Márta visszaemlékezésében ez már egy viszonylag hosszú rész. Egyre részletesebbé válnak a leírásai, egyre több emléket vetett papírra.

Mik voltak a stratégiáik?

Az „Allendorf Lager Münchmühle” fejezetben Márta arról számolt be, hogy kezdetben árokásásra, favágásra jelölték ki őket, ami elsőre jobbnak tűnt, mint a mérgező gránátgyári szolgálat, viszont nagyon nehéz fizikai munka volt, amelynek során az édesanyja sokszor el sem bírta a csákányt. A lány vitte helyette, és igyekezett két személy helyett dolgozni. Egy alkalommal, mikor esett az eső, találékony módon hosszan a mosdóban maradt, hogy felmelegedhessen. Édesanyja, aki nem így tett, tüdőgyulladást kapott. Érdekes eset ez arra nézve, hogy

a fiatalok, a gyerekek praktikusabban gondolkodtak, alkalmazkodtak, az elvárásoktól könnyebben eltértek.

Márta sem úszta meg teljes egészében a gránátgyári munkát, de rövidesen a blokkvezető maga mellé vette takarítószemélyzetnek őt is, majd az édesanyját is. Jobb élelmezésben, bánásmódban volt részük, és a fizikai munka is jelentősen könnyebb volt ebben a státuszban, ami jelen esetben valóban a túlélést jelentette.

Hogyan érte őket a felszabadulás?

1945. március 26-án elhagyták a tábort. Az SS-őrök még négy napig meneteltették őket. Ezen idő alatt édesanyja annyira legyengült, hogy képtelen volt egyedül továbbmenni, de Márta ismét segített neki, átvette tőle a csomagjait, és biztatta a továbbhaladásban. Március 29-én egy Dillich nevű faluban szabadították fel őket az amerikai csapatok. De nem csupán emiatt volt fontos dátum ez számára.

Ezen a napon volt Márta 16. születésnapja.

Milyen részletességgel írt Márta erről?

A leghosszabb, legrészletesebb leírás még csak ezután következik. Szinte boldogan emlékszik vissza arra, hogy a felszabadulás után parasztházakhoz kerültek, finom ételeket kaptak, hízni kezdtek, újra tudott érezni és örülni az életnek. Ekkor történt velük – az édesanyját a testvéreként mutatta be –, hogy a közeli fritzlari repülőtéren meghívták őket a katonatisztek egy zenés, táncos mulatságba.

Az esemény körüli leírások az élet abszolút igenléséről árulkodnak: ahogy a lányok készülődnek, tiszta, szép ruhát vesznek fel, táncolnak, kakaót isznak… lassan visszanyerik emberi méltóságukat.

Különlegesség, hogy míg a memoárok zöme a felszabadulással zárul, Márta egészen hazáig dokumentálta az eseményeket. Ezen részekből kiderült, mekkora élményt jelentett az ifjú leány számára, hogy egy év nélkülözés és megaláztatások sora után újra ajándékokat – csokoládét, ruhaszövetet – kapott. A változó és új élet jele volt az is, hogy – egy 26 éves erdélyi fiú személyében – Mártának udvarlója lett, aki megkérte a kezét is…

Megtudunk valamit erről a fiúról?

Nem. A memoárban végig jellemző az anonimitás, Márta csak nagyon keveseket említ név szerint. Éppen ezért különös jelentősége van azon alkalmaknak, amikor mégis…

Hogyan jutnak haza?

Nem volt szervezett akció, hazatérésüket maguk intézték, minden rendkívül esetlegesen történt. München, Linz, Bécs érintésével jöttek haza különböző vasúti szerelvényekkel, olyan is előfordult, hogy csak a tehervagon tetején volt lehetőségük utazni. Ágfalvánál lépték át a határt, Sopronban vették őket nyilvántartásba egy zsidó irodában. Itt várt rá a szörnyű hír, hogy az édesapja elhunyt.

Márta és édesanyja teljesen összeomlott.

Szombathelyen az apa testvérei várták őket, és tragédiaként élték meg, hogy minden családtag hazatért a munkaszolgálatból, csak Blau József nem. Ugyancsak traumaként élték meg, ahogy hazatértek abba a városba, ahonnan erőszakkal elhurcolták őket. Látva, hogy a Hadnagy utca 21. szám alatti házuk már orosz megszállás alatt volt, a Széll Kálmán utcai rokonokhoz költöztek. Innen kezdték újra az életet.

A családról mit tudunk?

Márta ortodox zsidó nagyapja, Blau Náthán a századfordulón déligyümölcs-kereskedő volt, nagyanyja, Blau Náthánné Krausz Eleonóra nap- és esernyők javításával és eladásával foglalkozó boltot üzemeltetett. Később rőfös- és rövidáru-kereskedésbe fogtak. Egyik fiuk, Blau József volt Márta édesapja. Ő fogorvos volt, a felesége fogtechnikusként dolgozott mellette. Márta is fogorvosi pályára készült, ám a zsidótörvények miatt kitűnő bizonyítványa ellenére nem tanulhatott tovább. Így a polgári leányiskola elvégzését követően fogtechnikus-tanoncként dolgozott a vészkorszakig szülei laborjában. A háború után férjhez ment Kelemen Lászlóhoz, és Pécsett élt haláláig.

Mondhatjuk, hogy a memoár megírása egyfajta terápia volt Márta számára?

Bár Márta a vele készített interjú során nem beszélt a memoár létezéséről és az életében betöltött jelentőségéről, mégis feltételezhetjük, hogy igen.

Miben érhető tetten a memoár jelentősége?

A magyarországi és a szombathelyi zsidóság történetének szempontjából is kiemelkedő jelentőségű a memoár előkerülése, lévén, hogy kisszámú a gyermektúlélőkhöz köthető, ilyen típusú forrás.  E visszaemlékezés tovább árnyalja a gyermektúlélők megéléstörténetét, és elősegíti annak megértését, hogy a gyermekek miként tapasztalták meg e rájuk rótt elképzelhetetlen szenvedést. 

A Szombathelyről elhurcolt több mint háromezer zsidó ember közül alig háromszázan tértek haza. Blau Márta, a kockás füzet szerzője az egyikük volt.