Müller Cecíliát lehet szeretni, vagy nem szeretni. Két hónapja mindennap kiáll a nyilvánosság elé, és tájékoztat, javasol, kér, tanácsol. Van, amit elmond többször, sokszor. Van, ami sokak számára természetes, másoknak talán a jövőben az lesz. Müller Cecíliával nem muszáj egyetérteni, de ha már ő az országos tiszti főorvos, legalább ne zsigerből támadjuk, hátha mégsem olyan butaság az, amit mond.
Nem vagyok bezzeganya, de szó szerint a hideg futkosott a hátamon, mikor a közösségbe járás első napjaiban belegondoltam: a gyerekem azzal a pléddel és macival fekszik be esténként a tiszta ágyneműbe, amit napközben végighúzott a bölcsőde padlóján, és amelyet plusz tizenvalahány pár kezecske tapogatott végig. Mert ez egyrészt ennek a korosztálynak a sajátossága, másrészt mert olyan pihe-puha. Éppen ezért nem jó neki másik. Pedig próbálkoztunk kisebbel, rózsaszínnel, mintással… És ekkor még nem volt se hányós-hasmenéses vírus, se bárányhimlő, se koronavírus.
Így maradtak a hétvégi mosások. Volt, hogy titokban, volt, hogy odaadta. Volt, hogy együtt néztük: ott pörög a szárítógépben, és volt, hogy maradt a hajszárító - titokban. Nem volt könnyű leszoktatni arról, hogy abba köhögjön, tüsszentsen, és törölje a spenótos száját. Ma már négyéves. A pléd már csak alváshoz kell, a maciját pedig maga fürdeti a babakádban.
Müller Cecília a minap azt merte tanácsolni, hogy a gyerekek ne vigyék közösségbe a nyunyókájukat, vagy legalábbis fertőtlenítsük gyakrabban őket. És ezért kapott hideget-meleget. Nem vagyok bezzeganya, de azt gondoltam, ez is csak egy természetes „nagymamai” jótanács volt a sok közül.
A két- vagy többgyermekes szülők már úgyis megtanulták: egyszerre két nyunyókát – másik nevén alvóka, rongyi, szundikendő – kell venni. A kisebbik talán nem jön rá a turpisságra. Vagy marad a hajszárító.
kép: csaladhalo.hu
