Nagy kíváncsisággal vártam a Szent Márton szimfonikus-rock passiót, mert a kultúraszerető közeli és a távoli ismerőseim egy része nem váltott jegyet a darabra. Az indok a nagy részüknél az volt, hogy ők bizony nem mennek be a gladiátorviadalokhoz szokott Történelmi Témaparkba se musicalt, se operát, se szimfonikus rock-passiót nézni. A másik részüknek pedig fogalma sem volt, hogy lesz ilyen darab… de ebbe most nem megyek bele.
Nincs tele - olvasói fotó a premierről
Zavaró volt, hogy az Aréna utcai bejáratnál rögtön a lugas felé tereltek minket, gondolom, hogy mindenki megtekinthesse a fáklyákkal kivilágított tavat, ami amúgy gyönyörű volt a naplementében, de jobban zavart, hogy magassarkúban nem lehetett közlekedni ezeken a köveken, az meg még jobban, hogy öt másodpercenként az előttem haladótól az arcomba repültek a lilaakác fürjei.
Pedig a szervezők még a hétfői sajtótájékoztatón is ígérték, ők minden tőlük telhetőt megtesznek a kényelem érdekében. Ez amúgy részben teljesült is, hiszen ugyanazok a sötétszürke kényelmes székek voltak, mint máskor az Iseumban, jól funkcionált a lelátó is.
A helyszínnel azonban később sem tudtam megbarátkozni, az előadás közben elég nagy problémát okozott, hogy kő keményen küzdöttünk a szúnyogokkal, éjjeli lepkékkel, és más esti szárnyas teremtménnyel. Nem hisztiből mondom, mert nem ez az első szabadtéri színházi élményem, de egyszerűen annyira sok rovart vonzott oda még az a minimális fény is, hogy sokszor nem tudtam rendesen odafigyelni a darabra. A másik a forgalom: korábban az Rákóczi utcát lezárták ilyen alkalmakkor, most meg azt kellett hallgatom egy lelkesítő dal után, hogy érkezik meg a megállóba a busz, vagy melyik idióta rendez éppen gyorsulási versenyt a Thökölyben. Nane!
A Savaria karneválról ismert placc most nagyon nagy térnek bizonyult ehhez a darabhoz: leghátul egy ledfalon vetítettek ki az elől látható jelenetet, közben római korabelinek tűnő filmes részekkel volt keverve, ezzel mutatták éppen, melyik helyszínen járunk. A fal előtt foglalt helyet a Savaria Szimfonikus Zenekar, sötétben és indokolatlanul mellőzve. Alapból az volt furcsa, hogy nem elől vannak, hiszen a karmesternek, Oberfrank Péternek figyelnie kell a szereplők mozdulatait a jó zenei beintésekhez, de közben rájöttem, hogy a ledfalról mindent lát. De akkor is, ők is főszereplők nem csak a színészek, de annyira sötétbe burkolóztak hátul, hogy idővel elfelejtettem, hogy élő zene van.
Kevés volt a díszlet, nagyon. Ez túl nagy tér ennyire kevés eszközhöz, az Iseum gigantikus épülete korábban tökéletesen keretbe foglalta a színpadot, most elől egy nagy homokozó funkcionált akként, oldalt pedig két állványon fények voltak. Ennyi. Elbírt volna a témapark egy rendes római hátteret, kicsit hanyag és a kreativitást messze mellőző megoldás volt ez a ledfal. Kevés volt a fény is, nem lett se patetikusabb se meghittebb a mű ettől a négy lámpától, sokszor nem volt elég fény az arcokon, nem láttam mi történik úgy, hogy a negyedik sorban ültem.
Szóval valamivel kilenc óra előtt elkezdődött a darab Szent Márton életéről. Lassan és csendben bontotta magát ki a mű, néha túl lassan is, de a végére valahogy összeállt egésszé. Bagó Bertalan rendezésében megismerhettük a savariai születésű Márton gyerekkorát, katonaéveit, rendületlen hitét, és felnőttkorát. A történetből kihozták a maximumot. Minden fontos, a szent életében kapcsolatos történés szerepet kapott a másfél órás, szünet nélküli darabban.
Akár a stációk, illeszkedtek egymáshoz a részek. A darab jobb lett, mint amit vártam, de nagyon messze volt attól, amit reméltem.
Kicsit aggódtam, hogy a korábbi évekkel ellentétben nagy színészi húzónevek nélkül egysíkú lesz a játék, de nem így lett. A Mártont alakító Zöld Csabában kellemesen csalódtam. Abszolút a legkiegyenlítettebb alakítást ő hozta, teljesen hiteles játék volt, látszott, hogy érti és tudja, mit csinál. Ritkán látni ennyire jó szerepmegformálást, úgy is, hogy közben énekelni kell. Legközelebb is beülnék egy darabra, amiben ő játszik. Nekem bejött Both András is, akit sokan az RTL Klub hangjaként ismernek. Kellett az erős orgánum ehhez az ördögi szerephez, jó volt ő ellenpontként, ahogy Vágó Bernadett is, szexinek tűnő ördögkisasszonyként. Nekem tetszett Nádasi Veronika is, jó alakítás és jó hang volt Márton édesanyjának szerepében. A római katonákkal azért volt bökkenő, hol átjöttek egy poénjaik, hol nem. A vége felé ez a roma beszédre hajazó stílus nagyon nem kellett volna bele középszerű lett tőle.
Kellettek az Első Emeletből ismert Berkes Gábor zenei ahhoz, hogy valamelyest pozitív oldalra is billenjen a képzeletbeli kritikai mérleg. A negyven fős szimfonikus zenekart, rock-zenészek és vokalisták is kísérték. Ezt gyúrta Berkes össze élvezhetővé és dudorászhatóvá. Bár azért meg kell hagyni volt klisé is, közhely is, picit kellett ehhez a témához az is. Működött a dallamvilág ahogy hozzá passzított szövegek.
Nem tudom pontosan mi hiányzott ebből a Szent Márton szimfonikus rock-passióból , de messze van ez az élmény attól, amit korábban az Isemi Szabadtéri Játékok nyújtott. Nincs katarzis. Nehéz persze egy ilyen nagyformátumú ikont, mint Szent Márton maivá formálni úgy, hogy megmaradjon a történet, amitől ő világszerte ismert szent lett. Egy biztos, ez a mostani kevés volt a maradandó élményhez.
