Az egész élete a táncról szól és amennyire tehetséges versenyző volt, annyira elhivatott edzővé vált Vincze Csaba. A Westside alapítója a kemény munkában hisz, mégis egy véletlen fordulaton, illetve egy egyességen múlt a karrierje. Egy hihetetlen pályafutásról beszélgettünk a családfővel, aki a sajátján túl több száz gyermek édesapja.

Nehéz elképzelni, hogy gyerekként is táncoltál. Hogy történt a „nagy találkozás”?

Nem tudom miért olyan hihetetlen. Mindig is örömmozgó gyerek voltam. Persze szívesen rúgtam a bőrt a haverokkal, vagy másztam fára, mégis a táncteremben kötöttem ki. Mondjuk ez is egy véletlen műve volt csupán. A szomszéd lépcsőházban lakott egy kislány, aki Rimányné Kiss Anikóhoz járt. Kíváncsiságból elmentem egy órára, de nem nyerte el a tetszésem. Aztán egyességet kötöttem anyuval: ne adjam fel, és ha egy hónappal később is úgy gondolom, akkor végleg szakíthatok a tánccal.

Szerencsére nem így történt.

Valóban, hiszen a határidő lejárta után a csoport legjobbjai közé tartoztam. Csak meg kellett szoknom a légkört és az órák menetét is, amit eleinte lassúnak tartottam. Aztán a kipróbálást követte még 12 év, amit a Gyermekek Házában töltöttem, egészen középiskoláig. Akkor viszont Kőszegre jártam és a gimnázium mellett már nem jutott sok időm a versenyekre, így időszakosan szüneteltettem az élsportot.

Érettségi után, hogy kerültél vissza a táncosok közé?

Ez is egy véletlennek volt köszönhető, hiszen egykori savariás táncosokkal futottam össze és megbeszéltük, hogy beiratkozunk jazz-balettre. A miértre nagyon egyszerű válaszunk volt: sok volt a jó csaj. Ezért fogtuk magunkat és mind a hatan felkerekedtünk és meglátogattuk az MMIK-t, ahol Kozma Béla kitörő örömmel fogadott. Nem divat, hogy egyszerre ilyen sok fiú iratkozzon be egy csoportba. Annyira jól működtünk együtt, hogy 1992-ben a showtánc Európa-bajnokságon másodikak lettünk. Ezzel új kapuk nyíltak meg. Különböző helyekre hívtak meg fellépni és szoros barátságok alakultak ki ennek eredményeképp.

Mégsem maradtál sokáig a jazz-balettnél, hanem jött a hip-hop. Miért váltottál?

Éreztük, hogy új szelek fújtak. Ráadásul nem volt még internet, így az új stílusokat nyugaton tanították. Épp ezért elhatároztuk, hogy kimegyünk Münchenbe egy kurzusra. Ketten felvételiztünk, de csak egyedül vágtam bele a németországi kalandba. Nagyon gyilkos tempó volt, de rettentően szerencsésnek éreztem magam. A táncstílusok alapjait és keveredését épp úgy megtanultam, mint a  forgásokat, és az egyensúlyi feladatokat. Napi hat órás intenzív edzések vártak rám és ott nem volt lehetőség a hátsó sorban lébecolni. A profizmust itt nevelték belém és amit tudok, túlzás nélkül állíthatom, ott tanultam meg.

Miért lett vége ennek a kalandnak?

Egyrészt a hónap végén volt egy előadás, amely nagyon sikeres volt. Ettől úgy éreztük, hogy nagyon jó úton haladunk. Az is nagyon jól esett, hogy Európa keleti blokkjából egyedüliként én tanulhattam ezen a kurzuson. Szerencsés vagyok, mert ingyen vehettem részt, ráadásul a gazdasági vezetőnek volt egy lakása, amelyben ingyen lakhattam. Csak az utazásomat és az ott létemet kellett finanszíroznom. Csak sajnos haza kellett jönnöm diákvízumot intézni és a bürokráciai útvesztői, valamint a szigorú anyagi elvárások miatt esett kútba a folytatás.

Egy koreográfus élete mennyire nehéz manapság?

Sokkal nehezebb, mint korábban volt. Egymás között úgy hívjuk a régi "rendszert", hogy a YouTube előtti kor. A világhálónak köszönhetően már házhoz jön a stílus, egyre kevesebb az egyedi ötlet, mert mindenki hozzátesz-elvesz belőle, majd felteszi a netre a produkciót. Mi régebben Londonba utaztunk, hogy a legnagyobbaktól tanuljunk, vagy ihletet kapjunk egy új koreográfiához. Manapság meg egyetlen kattintás és a szobádban nézheted, mivel rukkolnak ki a fiatalok a világ másik részén.

Ugorjunk az időben 1997-ig. Mi történt abban az évben?

Megvalósult egy álmom, megalapítottam a saját tánciskolám. Nagyon kis létszámmal indultunk, talán csak titokban reméltem, hogy sikerül túlélnünk az első éveket. Ilyenkor nehéz gyökeret verni és megerősödni. Kis ízelítőként elárulom, hogy alig húsz tanulóval indultunk, majd 1998 júliusában az első évzáró gálán 29 táncos szórakoztatta a 101 nézőt. Tehát a nulláról kellett felépíteni mindent.

Mi lehet a célja egy egykori táncosnak, aki edzőként szinte mindent elért?

A Westside húszéves születésnapi gáláját sikeresen letudni. Mindig kell újabb és újabb célokat kitűzni, persze csak olyat, amit teljesíteni lehet. Reményeim szerint egyszer majd a kislányunk átveszi és sikeresen viszi tovább a tánciskolát. Mondjuk még csak hat éves, szóval még van tizenkét esztendőnk a Mónival (Szárnyas Mónika - a szerk.), addig ki kell tartanunk.