Tadeusz Słobodzianek lengyel írónak ez az egyik legismertebb, történelmi tényeken alapuló drámája, bár nem a legkönnyebben fogyasztható. Súlyos a mondanivalója és még súlyosabb a jelentése A mi osztályunknak, ami kicsit sem kíméli meg a nézőket, hanem a szemük elé tolja a valósággal, a múlttal való találkozás legvéresebb formáját. A darab a második világháború borzalmait a hétköznapi ember szintjén mutatja be, amitől még szívszorítóbb a történet.

A mi osztályunk egy tízfős társaság, benne zsidó és katolikus diákokkal, eleinte barátokkal később gyilkosokkal. A tizennégy órából álló darab kezdetén még nagy reményekkel indultak az életbe az iskolások, amibe aztán durván belerondít az antiszemitizmus. A gyermekévek végén éri őket előbb a bolsevik diktatúra, majd a fasiszta terror, végül a kommunista ideológiák. Nehéz század volt ez, markáns gondolatokkal, amit precízen elemez az író és a rendező szereplőkön keresztül.

A darab nagyon merev és kimért még a legtragikusabb körülmények között is. Szemrebbenés nélkül beszél egy nő megerőszakolásáról, ezerhatszáz ember elevenen elégetéséről vagy egy ember halálra veréséről. A rendező, Lukáts Andor nem ítélkezik, csak elmeséli a történetet, de mégis nagyon finoman érzékelteti a szereplők a történelemhez vagy az erkölcshöz mért viszonyát.

Olyan mintha egy bírósági tárgyaláson lennénk, a bűnösök és bűntelenek szólnak ki a nézőkhöz Khell Csörsz díszletében. Fölöttük stílusosan lóg egy nagy lámpa, fényt adva a legdurvább szavaknak. Az osztályterem falai börtönre emlékezetnek, a lélek ablaktalan helyiségére, amibe önkénytelenül zártak be az osztálytársakat, barátokat. Ezen a helyen énekelnek és táncolnak, majd gyilkolják halomra egymást.

Nincs főszereplő, mindenkinek külön története van, a szereplők egyenrangúak és egyforma hosszan, monoton beszélnek a nézőkhöz. A párhuzamosan futó emberi sorsok felkavaróak és élettelenül puffannak a színpadon.

A színházi játék páratlan, nincs kiemelkedő, mert mind azok. Hartai Petra Dorája, Nagy Cili Zohája, Kiss Mari Rachelkája bemutatja három különböző, a férfiaktól függő női életutat. Jámbor Nándor Jakob Kacként, Bajomi Nagy György Manechamként megismerteti, milyen volt zsidónak lenni a zsidóellenesség korában. Aztán a másik oldal, Kálmánchelyi Zoltán, mint Rysiek, Szabó Tibor, mint Wladek, Orosz Róbert, mint Heniek és Zygmuntként Mertz Tibor a katolikus-gyilkos banda tagjai, akik megrökönyödés nélkül küldik halálba a barátaikat. És persze ott van a harmadik oldal, a pont jókor Amerikába emigrált Szerémi Zoltán Abramja, megtestesítve azt a világot, ahol semmit nem tudtak arról, mi folyik Közép-Európában.

Mi értelme volt annak, hogy éltem? – teszik fel a kérdést maguknak a szereplők, amire nincs válasz és érzi a néző, hogy nem is lesz.