2014. végén a Napló története végéhez ért, a több mint 17 évig tartó műsorfolyam búcsúzott a képernyőtől, Tvrtko pedig eljött korábbi munkaadójától. Mint minden szakítás, valószínűleg ez is nehéz volt, ám Tvrtko továbbra is tartja magát ahhoz, hogy nem hátra, hanem előre kell nézni. Májusig tele a naptára, határon innen és túl, több nyelven tart előadásokat, amelyekre rengetegen kíváncsiak. Mi meg Tvrtkora voltunk kíváncsiak, Farkas Beni kollégámmal!
Az adás előtt már egy hónappal felhívtam őt, egyeztetés céljából, és bár korábban sosem találkoztunk, úgy vette fel, hogy "Szervusz Zolikám, hogy szeretnétek? Miben állhatok a rendelkezésetekre?"
Közvetlensége élőben még átütőbb, egy vidám, jó humorú srác, aki kb. 30 életre elég emlékkel és élménnyel érkezett hozzánk. Ő az az ember, akinek mindig van még egy sztorija, a Mesélő, aki a társaság középpontja, ám jól értesültsége, soha nem csap át kérkedésbe. Pályája elejéről Beni faggatta, és Tvrtko elmesélte, hogy teljesen véletlenül csöppent bele a délszláv háború kellős közepébe, és mivel ő volt ott, hát neki kellett tudósítania onnan.
A szakmát később Amerikában is tanulta, közben pedig egy egész ország ismerte meg pokoli és angyali történeteit. Vallja, hogy egy történetnek kell hogy legyen eleje, veleje és vége. Kell hogy legyen tanulság, és feloldás. Csernobilról is beszélt, és azt mondta, na oda nem menne vissza, már nem vállalná a veszélyt, Észak-Koreába pedig valószínűleg sosem engednék vissza, tekintve hogy egy segélyszervezet égisze alatt tett úgy, mintha a szállítmány útját dokumentálná, miközben azért minden irányban látott a kamerája. Kérdésünkre, hogy mivel sokféle országot, embert, politikai rendszert, és válogatott borzalmakat látott már, mi magyarok mégis miért vagyunk pesszimisták, az válaszolta, hogy fogalma sincs róla, de szerinte ha mindnyájan részt vennénk egy ruandai "all inclusive" túrán, csak egy hétig, mindenki máshogy látná az életét, és megbecsülnénk mindazt a kényelmet, amiben részünk van. Ja, és hogy tiszta vizet ihatunk pl. egy palackból, és ebbe nem halunk bele...
Az oknyomozó újságírás szerinte az utóbbi időben egyre inkább háttérbe szorul, és mindent eláraszt a bulvár, ehhez pedig ő nem kíván asszisztálni. Érdekes kettősség, hogy a 15 perces celebek és senkik korában mégis szükségünk van történetekre, hús-vér emberekről, drámákról, vagy éppen felemelő pillanatokról, melyekből mi magunk is tanulhatunk, és erőt meríthetünk. Ha ezek a sztorik nem a tévén keresztül jutnak el hozzánk, hát elhozza őket személyesen. Saját bevallása szerint sokkal nagyobb kihívás egy előadóteremben 500 szempár kereszttüzében előadni, mint 2 millió embernek készíteni műsort, mert utóbbinál van lehetőség javítani, ha valami nem sikerül tökéletesen. Élőben erre nincs mód, mert minden másodperc egyedi és megismételhetetlen.
A jövőről annyit mondott, hogy egy ideig nem akar televíziózni, majd mikor megjegyeztem, hogy májusra, mire az előadások végére ér, már mindene viszketni fog, mert forgatni akar, elismételte, hogy "Hmmm... Mindenem viszketni fog, persze..." Mindeközben egy kis keserű tónust éreztem a hangjában, ami érthető. Az új élet első lépései a legnehezebbek, de ő azt mondta, hogy ne aggódjunk érte, minden oké, és tele van tervekkel.
Rendkívül szimpatikus embert ismertünk meg személyében, aki szenvedéllyel éli életét, nincs munkája, csak hobbija, amit azonban halálosan komolyan vesz, ám családjára való tekintettel ma már nem menne bele olyan rázós helyzetekbe, amelyeket sokszor megélt az elmúlt évtizedekben. (A korosodásra tett megjegyzésemet meg diszkréten elengedte a füle mellett.)
Készült pár fotó velünk, és már rohant is tovább - az esti előadására ezúttal sem maradt jegy. Tudom hogy fogjuk még nézni a tévében az ő és kollégái műsorait. Néha kell egy kis szünet, megtisztulás, hogy újult erővel vethessük magunkat a dolgok sűrűjébe. Általános vélekedés volt a szerkesztőségben, hogy még hallgattuk volna sokáig, mert nem kaptunk választ egy csomó kérdésünkre, a rövidke idő miatt, amit vele tölthettünk.
Ja, és még mielőtt megkérdezné, hogy "de minek van rajta mindig sapka?", nos vannak olyan titkok és történetek, amelyeket még ő sem mesél el...
Lauscher Zoltán
