A pocsék főnök a legtöbbünk számára nem ismeretlen fogalom. Több könyv, film és dal is készült már a témában, hogy csak a popkultúra legnépszerűbb műfajait említsük. De mit tehetünk akkor - nyilván az álláskeresésen túl -, ha a főnökeink egy fura, posztszovjet, tekintélyelvű irányítási rendszert erőltetnek ránk? Mert azt azért lássuk be, hogy nem lehet napi szinten több, 7-10 éves tervet kitalálni és meg is valósítani egyszerre, mivel ehhez egy fura paradox helyzetben kellene léteznünk.

Egy ilyen szituációban hamar előjönnek a nézeteltérések, mert véleménye mindenkinek van, legalábbis jobb esetben. És, bármennyire hihetetlen, nem is ezzel van a baj, mert az teljesen természetes, ha elmondjuk, mit gondolunk a dolgokról, amit a vezetésnek, ha tetszik, ha nem, illik meghallgatnia, és a munkahatékonyság - és nem a saját kicsinyes vágyai, vagy az egója - szempontjából elbírálni.

Nem egy nagy ördöngösség kimatekozni, hogy mindenki akkor tud jól teljesíteni, ha nincs rajta az állandó és felesleges stressz. Az ember alapvetően a nyugalomra vágyik, és minden, ami azon túl van, okafogyott gittrágás. Bár a feletteseink a munkánk során elég sok mindenről dönthetnek, de ettől még a magánéletünkbe nem igazán szólhatnak bele, és amúgy is van jó pár olyan trükk, amit bevethetünk a cégvezetők ellen, még átlag melósként is.

Szóval, adott az a helyzet, amikor a főnököd beszólogat, leugat és lesz@roz mindent, amit csinálsz, mert nem bírjátok egymás pofáját. Szomorú, de megesik, viszont a sz@r nem vélemény, ezért van az, hogy mindkét fél csak és kizárólag az építő jellegű kritikából tud tanulni. Nyilván, a kritika elfogadásához, felhasználásához intelligencia szükségeltetik, de végtére is, ezért vagyunk emberek.

Amikor ez nem jön össze, akkor már elkezdhetünk azon gondolkodni, miként rendezhetjük le az ügyet. Egy-egy céges összeveszés a legjobb helyeken is előfordul, de amikor az egyik fél már a személyeskedésig, vagy még tovább, a bestiális tettekig alacsonyodik le, az baj. Előbbi törvényileg még belefér, viszont a felettest leverni már bűncselekmény, szóval fő a hidegvér.

A legjobb, amit ilyen helyzetekben tehetünk, hogy minimalizáljuk a kommunikációnkat a vezetőinkkel, és az elégséges szolgáltatás szintjén végezzük el a napi teendőinket, vagyis csak azt csináljuk meg, ami a munkaszerződésben előírt heti munkaóraszámba belefér.

Amúgy nem rúghatnak ki minket, mert elmondjuk a véleményünk, kritizáljuk a főnököt, vagy adott esetben, még a törvényi keretek közt beszólunk a feljebbvalónknak. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy azt nyugodtan mondhatjuk, hogy alkalmatlannak tartjuk a feladata ellátására, de az már nem fér bele, hogy lek#rvázzuk.

De hasonló szabályok vonatkoznak azokra a helyzetekre is, amikor csak simán tárgyalni akarunk egy főnökkel. Legyünk mindig magabiztosak, mosolyogjunk, éreztessük vele, hogy mi vagyunk a nyerő pozícióban, és bármikor ráborítjuk az asztalt, ha valami olyat mond, ami nem épp kedvünkre való. Azért az asztalborogatástól és egyéb károkozásoktól is tartózkodjunk, és megfélemlíteni sem szabad senkit.

Összefoglalva, nyugodtan beszélhetünk úgy a felettesünkkel, ahogy ő beszél velünk, és ha ez a szint egy alpári bunkó stílusához konvergál, akkor ne riadjunk vissza ennek használatától, még az is lehet, hogy a végén szót értünk egymással.