2011 augusztusában remegő gyomorral érkeztem meg a gólyatáborba. Fogalmam sem volt, mi vár rám. De nem telt bele pár óra, és szinte már ismerősként jártam-keltem az egyetem udvarán. Megismerkedtem a leendő csoporttársaimmal, és rájöttem, hogy velük biztosan nem lesz unalmas ez a pár év. Már ezért megérte, már akkor tudtam, hogy jól döntöttem. Aztán elkezdődtek a dolgos hétköznapok. Elméleti órák és szemináriumok sorra váltották egymást, pedig mi sokszor még azt se tudtuk, melyik terembe kell mennünk, vagy, hogy azt hol találjuk. Gyors bemutatkozás a tanároktól, talán ennyiben különbözött az első óra a többitől. Nem voltunk kiváltságosok, a kis gólyák semmilyen különleges elbírálásban nem részesülnek, sőt! Az elején még inkább meg kellett mutatni, hogy erősek és ide valók vagyunk. Aki sikeresen teljesítette a kihívásokat, annak nem volt sok gondja a jövőben. Mai nyelven szólva: challenge completed.
Miközben ott ültem az órákon, sokszor megerősítést nyert bennem, hogy nekem itt a helyem, nekem ezt kell csinálni, de sajnos voltak pillanatok, amikor legszívesebben azt mondtam volna, ebből elég, megbuktam, lebőgtem, feladom. Hál’ Istennek nem tettem meg, mindig sikerült erőt venni magamon, és megújulva szembeszálltam a problémákkal.
Tudom, tudom... ha ezt most egy olyan valaki olvassa, aki már túl van mindezen, és már azt a bizonyos nagybetűs életet éli, akkor felteszi most a kérdést: vajon milyen problémái lehetnek egy egyetemistának? Jelentem, sokféle. Az órákon való jegyzetelés, hogy a tanár előbb elnyomja a diát, mielőtt azt leírtuk volna, a zh-k okozta stressz, vagy éppen az, mikor remegő gyomorra állsz ki prezentálni a tanár elé, mert fogalmad sincs, éppen mi az, ami az ő gondolatai szerint a jó megoldás, és csak reménykedhetsz, hogy az, amire te gondoltál. Aztán hihetetlen gyorsasággal repülnek el a szemeszterek, és azon kapod magad, hogy szakdolgozat, államvizsga, Úristen! Mind-mind olyan stresszfaktor, amit csak az ért meg, aki végigcsinálja. Legfőképp a határidők, azok az én legfőbb ellenségeim. Sokan mondják, hogy a határidő a legjobb ihletadó. Igazuk van. A határidőnél nincs jobb motiváció.
Aztán ahogy közeledett az utolsó szemeszter vége, hirtelen egyre gyorsabban kezdett ketyegni az óra. Mindjárt vége, vége az egésznek. Ismét eltelt három év az életemből, de hogyan tovább? Továbbtanulni mesterképzésen? Dolgozni? Jó lenne végre a saját lábamra állni. Hálás vagyok az életnek, amiért nekem megadatott, hogy friss diplomásként, egy telített pályán mégis a szakmámban tudtam elhelyezkedni, és azt csinálhatom, ami a szenvedélyem, az életem... az írás. Hálás vagyok, hogy úgy kelhetek fel reggel, hogy ma ismét tartogat nekem valamit a világ, amit aztán megoszthatok másokkal. Természetesen nagyon nagy köszönet jár a családomnak, akik mindezt lehetővé tették számomra, és végig támogattak mindenben. Na meg persze a barátaimnak, akikkel itt életre szóló barátságot kötöttem, és végig mellettem álltam a nehéz és olykor „bolond” időszakaimban is. Végül, de nem utolsó sorban köszönet illeti a frisss.hu és Frisss Fm 97.7 stábját, akik befogadtak maguk közé, és lehetővé tették, hogy most megírjam és megosszam ezeket a sorokat és még sok-sok mást a jövőben.
És most itt ülök, várom a nagy pillanatot, hogy végre átvehessem a diplomámat, ami hivatalosan is tanúbizonyságot tesz arról, hogy elég erős voltam, hogy ismét elértem valamit az életemben: ÚJSÁGÍRÓ LETTEM!
