Mindenkinek megvan, ugye?...  Az az áldott gyerekkor, amikor még jó emberek voltunk, nem rontott meg minket az a csúnya világ!  De most már felnőttek vagyunk, és érdemes néhány dolgot nagyító alá venni, mert az illemtan sajnos megragad az emberben, akkor is, amikor már tudhatná, hogy nagyrészt semmi funkciója.

Engedd előre a nőt

Jobbak bizonyára tudják, hogy mindenhol előreengedjük a nőt, még jobbak bizonyára azt is tudják, hogy „de az étteremben nem”.  Miért is?  Hát mert régebben, amikor még teljesen más volt a világ, a férfi ment be, hogy ő kapja az első pofont.  Elnézést, wtf?  Körülnézek az étterem­ben, és hirtelen senkit nem látok, aki székeket dobálna.  Ez már nem az a kor, nem az a világ, és főleg nem az a miliő.  De a szabály az szabály.  Én megyek előre, és bénázok az ajtóval, hogy ki is nyissam neki, meg a másikat is, mert kettő van, meg közben el is férjünk.  Mosolyog rajtam, én meg vállat vonok magamban, hogy micsoda hülyeség, de azért legközelebb is így csinálom.  Forog tovább a naaaaaagy illemkerék.

Mi értelme?  Miért kell még mindig a nő bal oldalán menni, hogy a száz éve nem hordott hosszú kard nehogy megsebezze?  Miért kell feladni a kabátot, amikor nem olyan hosszú, hogy lelógjon a földig, és nincs ruhatár, ahová elvigyem?  Miért a férfi rendel, miért a férfi fizet, ha egyszer egyenjogúság van, és az üvegplafon már csak a férfigyűlölő klubok szitokszava?  Miért kell mindig mindenből a szebbet, jobbat adni, miért természetes, hogy egy férfi átadja a helyét egy nőnek, és természetellenes, ha a nő a férfinak?  Miért szól az illem arról, hogy hajmeresztően eltérő státuszunk, megítélésünk van pusztán a nemünk miatt – miért mindig a férfi az udvarias, előzékeny, segítőkész, a nő pedig csak kapja, megköszöni, mosolyog, és azzal kvittek?

Veszélyes terepen jársz

Ha ezeket a kérdéseket feszegeted, mindig nézd az arcokat.  Ahogy elborulnak.  Előbb csak finoman, hogy jól hallják-e, aztán a második visszakérdésednél már elkönyvelnek bunkónak, aki nyilván ezeket a szabályokat nem is tartja be.  Magára valamit is adó ember innentől nem, vagy csak fentről lefelé beszélget veled, minden mondatnál jelezve, hogy ő most nem vitázik, hanem tanít, és te egy műve­letlen tulok vagy, hogy férfi létedre ezt egyáltalán magyarázni kell.

Pedig természetesen a dolog a nőkről szól, a nőkért van, és a mai formájában a nők tartják fenn.  Férfi legfeljebb akkor tudja profin az illemet, ha vendéglátással, rendezvényekkel, protokollal foglalkozik; a többség az általános és praktikus szabályokkal van tisztában, minden mást az első randi előtt gyorsan átnéz, és ügyetlenül próbálja betartani.  Szinte mindig női oldalon találunk rá az illemszabályokra – ez sokatmondó információ.  Ha osztályteremben lennénk, a padsorok meg­szeppent férfiakkal lennének tele, és egy szigorú, szemüveges-ceruzaszoknyás tanárnő muto­gatna a csattogós pálcával a táblára.

Úrinők és úriemberek

A hölgyek ugyanis szeretik az illemet.  Szeretik tündérhercegkirálykisasszonynak érezni magukat, első randin, évfordulókon, hétvégéken, és időről-időre különösebb ok nélkül is; még olyan is van, hogy azért elsőrandiznak, hogy végre megint ezt érezzék.  Szeretik azt, hogy a férfi figyelmes, illedelmes, tisztelettel közelít hozzájuk – ez olyan érzést ad, mintha jó okkal tisztelné őket, nem pedig ismeretlenül, megelőlegezve.  A nő, ha randira megy, nem nő akar lenni, hanem hölgy.  Olyankor tessék őt úgy kezelni.  És úgy fogja a kést-villát is, és vele szemben a férfi is úgy fogja, ha meggebed is, és egyébként kicsit meg is gebed.

A hétköznapi életben még szebb a kognitív disszonancia: kollégák vagyunk, mindenben egyen­rangúak, de a férfi kolléga gyakorta segít a nőnek, ha az bajban van, megvédi, vigasztalja, ha leszidják, és meghívja egy kávéra/sütire, mert ez „egyszerű figyelmesség”.  Alap.  De a nőnek a férfival szemben sosem alap, a nő kellemetlenül érezné magát, ha bármi ilyesmit kellene tenni – az a férfiak dolga!...  Hogy miért?  „Mert ez így alakult ki”, magyarázza olyan arccal, mintha lelkes híve lenne a tradícióknak – mintha nem éppen ő harapná azonnal ketté a torkodat, ha meghallja, hogy a terem túlvégében hagyomá­nyos női szerepekről meg konyháról ejtesz szót.  Pedig teljesen más meghívni egy háztartásbeli, keresőképtelen nőt, mint egy büszke egyenjogút, ugye?

Feminizmus és esti fény

Szeretjük az egyenjogúságot, mert helye van a világban.  De mutass nekem csak egyetlen olyan nőt, aki szeretné, ha az illemszabályokban is egyenlő fél lenne a férfi és a nő!  Ráadásul legtöbbször elegánsan áthárítják ennek a felelősségét: a férfi nem érezné magát férfinak, ha nem fizethetne!  Édes csillagvirágom, egyelekmeg, de jó búvóhelyet találtál!  Előjöhetsz, nem hívlak meg.  Tessék!  Csak ne olyan átkozottul lassan nyúlnál a pénztárcádért, és ne fixíroznál közben végig, hogy mikor mondom már azt, amit a férfi ilyenkor szokott!...  Mondjuk a kabátomat tényleg ne add fel, az túlzás lenne.  De ha kinn hagytam valamit a kocsiban, ugye kiszaladsz érte?  Itt a kulcs.  Nyugi, nem fogsz nagyon fázni, közel parkoltam!  És kapsz érte puszit.  Tényleg.  Ó, de fura egy jelenet lenne, igaz?  Több szomszédos asztal ellenszenvét kivívnám egy ilyen akcióval, mindenki sajnálna téged, hogy egy ilyen tuskó mellett vagy kénytelen vegetálni.

Zuhanó repülőgépen sokkal több az istentagadó ember, mint éttermi számla környékén a feminista élharcos. Kínai közmondás.

Benzinkút

Végül egy rövid történet, ami rávilágít a gyakorlati illemtan lényegére.

Szemet szúrt nekem, hogy a benzinkúton mindig férfi alkalmazott jön oda megkérdezni, hogy tankolhat-e nekem, vagy lemoshatja-e az ablakot.  Egyszer aztán, amikor bementem fizetni, megkérdeztem a pénztáros csajt, hogy hogy is van ez – megerősítette, hogy ők sosem mennek ki, mindig a férfi kolléga csinálja.  Nem átallottam megkérdezni, mi ennek az oka, hiszen úgy tudom, ez nem fizikai munka: az olajnyomást, a keréknyomást nő is meg tudja nézni, a szelepsapka nem olyan nehéz, az ablakmosó már ismerős lehet, a töltőpisztoly meg hát koszos, koszos, de úrinő ezt is kesztyűben fogja meg, mint annyi minden mást.  Szóval hogy akkor miért is nem?  A válasz egyszerű volt, kézenfekvő, és kicsit értetlen, hogy én erre miért nem jövök rá magamtól:

– Mert hideg van!

Akkor és ott nekem örökre megváltozott a világ.  Sosem leszek már ugyanaz az ember, aki befelé menet voltam.

Kellner Dénes