Solymosi Péter énekes, gitáros eddigi pályája elég kalandosnak mondható. A srác Tapolcáról került Szombathelyre, ahol több projektje is futott. Eleinte Teó néven vált ismertté, de az utóbbi időben úgy döntött, hogy a saját nevén folytatja a zenélést.
Úgy tudom, hogy Tapolcáról származol. Hogyan kerültél Szombathelyre?
Kevesen tudják rólam, hogy fociztam régen. Már 2007-ben is eltöltöttem itt egy félévet az Illés Akadémián, de a már akkori gyerekcipőben bukdácsoló más gondolkodásom miatt, egy nagy csapatos kiközösítésben részesültem. Amikor ez már elviselhetetlen szintre emelkedett, hazaköltöztem Tapolcára. 2010-ben újra Szombathelyre kerültem, de egy olyan vonalon, ahol magamat kibontakoztatva, válaszokat találhattam a bennem lévő kérdésekre. Mindezt egy hozzám lényegesen közelebb álló közegben, ez volt a Művészeti Szakközép Iskola.
Mikor kezdtél el zenéléssel foglalkozni?
Az anyukám zongoratanár – én is tanultam ezen a hangszeren -, így elég hamar az életem részévé vált a zene. A dalok írásával együtt tíz éve végig kísérik az életemet. Sümegen kezdtem el komolyabban foglalkozni az egésszel, itt volt az első zenekarom is. Egyikünk sem tudott igazán zenélni, de attól még szívesen csináltuk és bárhol felléptünk azzal a négy akkorddal, amit ismertünk.
A The Official Opiate nevű bandáról beszélünk. Mennyire volt sikeres ez a formáció?
Az első együttesemet nem sokan szerették, mert ez egy emo zenekar volt. A társadalom pedig nem igazán tudja elfogadni, ha valaki másként öltözködik vagy viselkedik, mint a megszokott. De ez nem vette el a kedvünket, épp ellenkezőleg, motivált minket. Nagyjából 100 ezren nézték a városi tévé által készített bemutatkozó anyagunkat, azonban a várt mocskolódó hatás elmaradt, cserébe kaptunk 60 ezer rajongót. Ennek az első jelei a buszmegállóban, aláírásért várakozó lányok voltak.
Nagyjából egy év után megszűnt a zenekar. Miért?
Mindegyikünk másik suliba ment tovább, így nem igazán tudtuk összehangolni a dolgokat. De nagyon érdekes zenélős időszak volt, a mai napig jó szívvel gondolok vissza az egészre.
Kaptál olyan lehetőséget, ami sorsfordító lehetett volna?
Mielőtt ide jöttem a városba, megkeresett egy menedzser Budapestről. Azt mondta, hogy bár a zeném nem tetszik neki, az arckarakterem igen. Így kaptam egy lehetőséget arra, hogy híres legyek, persze olyan dalokkal, amiket nem is én írtam volna. Sőt, még az is elég lett volna, ha csak tátogok. Nagyon szerettem volna híres lenni, a zenélésből élni, ezért nagy dilemma volt, hogy elfogadjam-e az ajánlatot. A döntésben a szüleim segítettek. Arra jutottunk, hogy nem feltétlenül jó dolog tizennégy évesen sztárrá válni. Az embert két-három évig nyomják, aztán amikor kiégett, mehet a süllyesztőbe.
Nem bántad meg?
Egyáltalán nem, mert úgy gondolom, nem álltam még készen a hírnévre és arra, ami ezzel járhat.
Korábban Teo néven futottál. Ez honnan jött?
Miután feloszlott a sümegi zenekar, úgy éreztem, hogy szeretnék egyedül dalokat írni, fellépni egyszálgitárral. Amikor a suliban végeztem az első évvel, akkor a nyaramat munkával töltöttem egy balatoni büfében. Ebből a keresetből vettem meg az első komolyabb akusztikus gitáromat, amit nagyon szeretek a mai napig. Ezután nekiálltam megvalósítani a terveket, írtam a dalokat, de ezek már alternatív stílusban szólaltak meg. A becenevet egyébként egy baráti társaságtól kaptam. Azt gondoltam, hogy ez ütős, csattanós, fel lehet használni a zenei pályámhoz.
Szerinted mi jellemezte ezt a korszakodat?
Ez már teljesen más szintre emelte azt a zenélést, amit addig űztem. A popdalokból kilépve, sokkal többet szerettem volna mondani a világnak, mint egyszerű sablonok, közhelyek. Bár az alternatív szövegek is gyakran a szerelem valamelyik szegmensét ragadják meg, sokkal burkoltabban, bonyolultabban fogalmazzák meg az érzéseket. Szerintem pont attól szép ez a vonal, hogy nem tesz mindent nyilvánvalóan az emberek elé, hanem inkább gondolkodásra készteti őket.
Aztán történt egy elég nagy váltás. Miért döntöttél úgy, hogy inkább saját néven folytatod a zenélést?
Azt hittem, hogy azok az emberek, akiktől a becenevemet kaptam a valós, bennem rejlő értékekre és nem a sztárrá váláshoz szükséges, engem egyáltalán nem képviselő, de annál inkább népszerű vonalra kíváncsiak. Sajnos tévedtem, mert amikor sokadjára próbáltak beleszólni, hogy mit írjak, mit ne írjak, néhol vegyítve ezt egy el kell k*rvulni kifejezéssel, az alkotási szabadságom csorbát szenvedve menekülni kívánt a légüres térből. Nehéz volt kiszakadni, mert voltak szép pillanatok is, de ha nem tudjuk elfogadni a másikat olyannak, amilyen, akkor azt megette a fene. Lényegében ekkor lett vége a Teós történetnek is. Eldöntöttem, hogy egy független formációt hozok létre, a saját nevemmel és a saját dalaimmal.
Milyen témák foglalkoztatnak most?
Egyrészt látom azt, hogy az emberek mennyire negatívan viszonyulnak egymáshoz, sokszor szinte kapásból a rosszat keresik a másikban. Szeretném, ha nem fogadnának el mindent szó nélkül, hanem egy kicsit elgondolkodnának. Másrészt azt tapasztalom, hogy szinte mindenki a közösségi oldalakon él, elfedve ezzel a látszatvilággal az önmagukban lévő űrt. Arra mennek, hogy minél több lájkot kapjanak, mert ez ideig-óráig kompenzál bennünk valamit. Ezt a fajta kétszínű világot nem tudom elfogadni. A mostani dalaim is ezekről a problémákról szólnak.
Zenekarban nem gondolkodtál?
Az együtteseknek mindig megvan a saját történetük, amitől még izgalmasabb lesz egy formáció. Éppen a napokban történt egy sorsszerű találkozás egy szenzációs dobossal, no hát, ki tudja, mit hoz a jövő?
Úgy tudom, most zenei és irodalmi projekten is dolgozol. Hogy állsz ezzel?
Öröm utca néven fut, ami az életem különböző fázisait dolgozza fel. Ez egy bennem élő világban játszódik, azokkal a helyszínekkel, emberekkel és szituációkkal, amiket megéltem, mindezt különleges hangulati elemekkel megfestve. Ezek dalokként is felcsendülnek, ugyanakkor ezekből egy verseskötet is készülőben van. Ezt én szeretném illusztrálni, amivel sajnos elég lassan haladok.
Milyen terveid vannak az „Öröm utcával”?
Egy egész koncertsorozatot szeretnék építeni rá és bejárni vele az egész országot.
