Ebben az évben nagyon erős magyar filmeket kaptunk, a közönségfilmek műfajában tarolt a Kincsem, a művészmozik világában nagy sikereket ért el a Testről és lélekről, a könnyed, önironikus vígjátékot, a Brazilokat pedig mi is nagyon szerettük. Így a nyár vége felé egy magyar retro slágerekre építkező musical került a mozikba. A filmet rendhagyó módon már keddtől láthatta a nagyközönség.

2009-ben a Fenyő-életművet feldolgozó Made in Hungária nagyot robbantott a magyar musical műfajban, tele volt élettel, energiával és nem mellékes, hogy olyan alak állt a középpontban, aki rendkívül sokat tett a magyar zenei élet megszínesítéséért. A Pappa Pia (ezt a címet egyszerűen nem tudom megemészteni) ezt a helyet Nagy Feróval szerette volna kitölteni, azonban hiába a legendás öreg, azon kívül, hogy egy vagány, csapongó rocker nagypapát játszik, nem igazán jön át a „csótány-életérzés”. A másik jolly jokernek gondolt figura az a Szabó Kimmel Tamás, aki szintén a rock and roll musical-lel bizonyított annak idején. Ezt megfejelték a Fecsegő tipegők és A Simpson család atyjával, hiszen Csupó Gáborra bízták a rendezési feladatokat, a forgatókönyvet pedig a Csak szex és más semmivel már bizonyított Divinyi Rékára.

A csapat jó végeredményre enged következtetni, azonban sajnos a Pappa Pia egy kicsit sem lett több egy átlagos, zenés filmnél. Sőt, egy kicsit identitászavarban is szenved, mivel fiatalosnak túl retro, retronak túl fiatalos, magyarnak túl amerikai, amerikainak meg túl magyar.

A sztori szerint Papi (Nagy Feró) hazahívja világjáró utcazenész unokáját Tomit (Szabó Kimmel Tamás), mivel olyan nagy bajba került, amiből nem tud egyedül kimászni. Miután megtörténik a szöktetés az unalmas öregek otthonából, megérkezünk történtünk fő helyszínére, a lepukkant csónakházhoz, amit szeretne megkaparintani a szomszéd szuperdiszkó maffiózó tulajdonosa, Wizy (Stohl András). Ezért a srácok kitalálják, hogy átépítik a csókházat egy romkocsmává, így összeszedik a pénzt és kifizetik Papi tartozását. Azonban mindez nem olyan egyszerű, hiszen Wizy ezt nem hagyja csak úgy, ahol tud, ott tesz keresztbe főszereplőinknek, hű segítőjével, Marával (Ostorházi Bernadett) az oldalán. A lány és Tomi között újra fellángol egy régi érzés, ez még bonyolultabbá teszi a cselekményt.

Ahogy látszik, nem igazán túlgondolt a történet, főleg a beleszuszakolt szerelmi szál hiteltelen. A megélt érzelmek és a háttérben használt zenék, a túljátszott féltékenységi jelenetek egy kicsit soknak tűntek egy olyan kapcsolathoz, ami azon alapszik, hogy három éve a két fiatal egyetemistaként részegen kamatyolt egy padon. Hiszek én az első smárolásra szerelemben, no de azért egy kicsit összetettebb sztorit is kaphatott volna a két főszereplő, ha már Mara olyan számokra sóhajtozik, mint Kovács Katitól a Nem leszek többé a játékszered.

A főszereplőinkre nincs panasz, Szabó Kimmel jóképű és sármos, Ostorházi Bernadett megfelelően távolságtartó és kemény a szerephez, Nagy Feró egyszerűen önmaga, Stohl András meg a Keresztapa paródiája. Zenékben tényleg hozzák az összes nagy magyar retro slágert, az újrahangszerelés is kimondottan jól hangzik, a koreográfia viszont néhol elég amatőr, még a nem túl hozzáértő szemeknek is feltűnnek a bakik.

A Pappa Pia tényleg nem lett több egy egyszernézős zenés filmnél, egy mozijegy árát megéri, de kultuszfilm biztosan nem válik majd belőle. Aki szeretne újrahangszerelt retrot hallgatni két kivillanó popsi között, bírja Nagy Ferót és jót akar röhögni a női cipőket lopkodó maffiózókét brillírozó Stohl András ripacskodásán, az semmiképp se hagyja ki!

Ezekben az időpontokban játssza a Savaria mozi, ezekben pedig a Cinema City.