„Vannak történések, amelyek kettétörik az ember életét. Van, aki talpra áll, míg mások a földön maradnak. Nem adta fel, és felállt. Megtanult örülni az apró dolgoknak, meglátni mi az igazán fontos, küzdeni a végtelenségig. A legtöbbet ő nyerte. Az ÉLETÉT” – olvasható a szombathelyi írónő meglehetősen sokkoló, Halj meg, hogy élni tudj című könyvének ajánlójában. Andor Eszter 2012-ben szenvedett súlyos autóbalesetet, amelyet csodával határos módon, de rengeteg szenvedés árán élt túl. A balesetről és könyvéről is mesélt nekünk.
Mi történt pontosan, mik azok az események, amelyek a könyv megírásához vezettek?
Egy nagyon súlyos autóbalesetem volt négy évvel ezelőtt, komoly agysérüléssel. Lebénultam, kómába estem, a bal szememről teljesen lemondtak, hiszen kifordult a tengelyéből és szemidegbénulást is kaptam. Ezek tükrében nem láttak túl sok esélyt a túlélésemre és a felépülésemre. Ennek ellenére jelenleg egy elég aktív életet élek, és büszke vagyok arra, amit létrehoztam. Ehhez szükség volt rá, hogy igazán higgyek magamban és tudjam, minden, amit mások mondanak - akár orvosok, akár más szakemberek – nem lehet valós, fel kell épülnöm. Tisztában vagyok vele, hogy ők pontosan tudták, milyen következményei lehetnek ezeknek a sérüléseknek, én ennek ellenére jól vagyok. De rengeteget tanultam és változtam a felépülés közben, fontos folyamat volt az életemben.
Azt nyilatkoztad, hogy hálás vagy a sorsnak a balesetért és az elmúlt évek küzdelmeiért.
Igen, ez teljesen így van. Először tudom, hogy morbidnak hangzik, de valóban hálás vagyok a balesetért. Még annak az úriembernek is hálás vagyok, akivel összeütköztem. Hálás vagyok, mert egy teljesen más értékrend alapján élek most. Felismertem azokat a momentumokat, amikor lehetett még változtatni. Annak idején egy teljesen más utat jártam és annyira más ember voltam. Teljesen megváltozott az értékrendem, másképp nézek az emberekre, másként látom magát az életet, azt a csodát, amit kaptam lehetőségként, hogy tovább élhetek.
Mikor döntötted el, hogy könyvet akarsz írni erről az időszakról?
Még az intenzíven feküdtem, amikor mondtam édesapámnak, hogy ezt meg kellene írni valahogy, mert ez nem semmi, amin átestem. Meg az a felépülés sem, ami ezután következett. De végig írtam, folyamatosan, igaz nem olyan szemszögből, hogy akkor ebből könyv lesz, inkább nekem volt fontos az írás. Ki akartam adni az érzéseimet. Nem vagyok az a típusú ember, aki siránkozik, inkább leülök, aztán leírom saját magamnak, hogy mi a gond, de nem szoktam nyíltan panaszkodni és szidni másokat. Azt gondolom, nekem az írás és ez a könyv a terápiám. Remélem ezzel másoknak is erőt adhatok. Meg is keresnek napi szinten a közösségi oldalamon, telefonon, e-mailben, hogy elmondják, mennyire inspirálta őket a történetem. Tudod az a furcsa ebben az egészben, hogy bárkivel megtörténhet, és ha már megtörtént a baj, meg kell mutatni, hogy lehet ezt másképp csinálni. Nem azt mondom, hogy nem kell hinni az orvosoknak, mert igenis szükség van rájuk! De amikor ők megtettek mindent, akkor jön a te részed, neked kell mindent beleadnod.
Hogyan tovább? Van-e valami, amit még nem írtál ki magadból?
Nem írtam ki mindent, bár így is minden szempontból elég masszív a könyv. Engem nagyon foglalkoztatnak az emberi sorsok, az emberi lélek. Van egy saját praxisom is, ahol emberekkel foglalkozom, mint terapeuta. Nagyon szívesen írnék egy olyan könyvet, ahol más emberi sorsokon keresztül tudnám bemutatni, hogyan tudjuk az életünket negatívan befolyásoló lelki blokkokat ledönteni. Foglalkoztatnak olyan dolgok is, amik akár gyerekektől gyerekeknek szólnak. Tehát mindenképp szeretnék aktív maradni.
