Mikor adtad először zenélésre a fejed?

Nagyon régen kezdődött. Van Celldömölkön egy társaság, a Celli Underground Drinking Team, másnéven a Celli Garázs. Ez egy olyan közösség, ahol mindenféle ember megfér. Van közöttünk olyan is például, aki utcazenével elment Brazíliáig. A barátaim inspiráltak, hogy hosszú távon gondolkodjak ebben; ha újrakezdenék zenélni, akkor lehetne ezt ilyen úton-módon is, úgyhogy elkezdtem a szombathelyi Fő téren muzsikálni négy évvel ezelőtt.

Ekkor tanultál meg gitározni is?

Előtte volt valamennyi hangszer-tapasztalatom, de nem sok. Három év szintetizátor zeneiskolában, azon kívül egy-két év gitáron. Mindig énekelni akartam, csak nem voltam rá kész. Azt hiszem, nem találtam meg hozzá a megfelelő eszköztárat, ami segít hangnemben maradni. Az egyetem második évében kezdtünk utcazenélni egy barátommal, akivel a Ferences koliban ismerkedtünk meg, ő akkor tanult gitározni. Először csak szenvedtünk, nagyon kevés pénzért, nagyon hosszú időn keresztül. Aztán, ahogy belejön az ember, anyagilag is megtérül, de a pénzkereset nem cél, csak melléktermék. Nekem így a legcélszerűbb felvenni a kapcsolatot az emberekkel, a zene útján. Két évig színházban is játszottam. Színpados fellépésnél azonban van egy alá-fölé rendelt viszony az előadó és a néző, hallgató között. Jelen tapasztalatom szerint, az utcazenész egy szinten van az emberekkel. Alapvetően én ezt szeretem, és sokkal szívesebben zörgök el a közönség füle mellett, mint egy színpadon mutogassam magam. Inkább engedem, hogy lássanak.

Miért kezdtél el zenélni?

Szeretem a zenét (nevet). Volt egy általános iskolás osztálytársam, aki szintetizátorra jelentkezett, és gondoltam az jó buli. Három évnyi kiképzés után, saját zenei ízlésem és elképzelésem hiányában beleuntam. Később kezembe vettem a gitárt, akkor Celldömölkön egy-két zenekar megalapításában részt vettem, de a fellépésekig nem jutottam el. Énekelni akartam, csak akkor még nem nagyon ment. Egyetemista voltam már, mikor újra előszedtem a  gitárt. Azóta eltelt négy év és most már valahogy megyeget.

Mesélj egy kicsit  a színházas múltadról!

A Celldömölki Soltis Lajos Színházban játszottam. Nagyon meghatározta a jellemfejlődésem, mert ez egy nagyon érdekes, tudatos önképzőkör, aminek a tagjai csapatban működnek fantasztikusan. Az egyik osztálytársam 18 éves koromban írt még magyar fakultációra egy darabot, amit osztályközösségi szinten feldolgoztunk, ennek az egyik előadása a celldömölki színházban volt. Akkor szóba került, hogy mi lenne, ha nem mennék el Pécsre tanulni, ahogy terveztem, hanem belépnék a színistúdióba. Végül nem mentem el Pécsre. Rengeteget segített abban, hogy megtaláljam önmagam, így a mai napig szívesen visszajárok, bár újabb szerepre már néhány éve nem jelentkezem.

Mit takar az, hogy te biozenész vagy?

Foglalkozásomat tekintve vagyok az. Soltis Lajos nevét őrzi a celldömölki színház. Ő korábban a Délvidékről érkezett és a tanyaszínházzal, mint műfajjal foglalkozott, ami egyfajta paraszti önellátás és a színház kombinációja volt. Tulajdonképpen ott bárkiből lehetett színész. Járták a falvakat szekérrel, úgy hirdették az előadást, éjszaka próbáltak; meg amikor éppen idejük volt rá a nappali munka mellett. Soltis Lajos halála után vette fel a nevét a színház és készítettek a történetéről egy posztumusz portréfilmet, ami A bioszínész címet viseli. Jómagam is valami hasonlóval foglalkozom. A barátaimmal elkezdtünk egy kis önellátás felé kacsintgató gazdálkodást létrehozni azért, hogy legyen egy kis életterünk. Azt hiszem, a zenémet száz százalékban meghatározzák a közösségeim, illetve ez a közösség, amiben jelenleg aktívan építek valamit. Teljes mértékben átjárja az életem. A zenémen keresztül én tulajdonképpen nem akarok mást, csak igazat mondani, a lehető legigazabbul, ahogy azt csak lehet. Egy-két szövegem pontosan ebből következik, a természettel való összhang, a világban való hely megtalálása jobb, mint elveszni a sokaságban.

Hogyan terelődött ebbe az irányba az életed?

Szombathelyen voltam egyetemista környezettan szakon, másodiknak felvettem a földrajzot. Itt rám ragadt egyfajta szemlélet, ami segített abban, hogy kitaláljuk a barátaimmal, hogyan maradjunk együtt hosszútávon. Az volt az eredeti elképzelés, hogy van egy közösség, ami annyira szeretet alapú, hogy szeretnéd fenntartani. Megpróbálod köré építeni az életedet, hogy minden feltétel adott legyen. Ehhez az első szempont a tér: nyerd el a saját életteredet, ahol otthon vagy. Mi most ezzel foglalkozunk, építjük a saját kis életünket. Talán Zarathusztra mondta azt, hogy az embernek nem elég élni és a természetet saját képére formálni, hanem az emberi lét valódi célja, a Földet Paradicsommá tenni. Ezt olyan módon tudja az ember legegyszerűbben megteremteni magának, ha elkezd gondolkozni az ősök útján. Egyszerű példa ez: a nagyszüleink és sok esetben a szüleink is, még kijártak a hegyre művelni a zöldséget, gyümölcsöt. Próbáljuk az ő mintájukból kivenni a leghasznosabbat, ami a mi életünkre is befolyással van.

Mi a célod a zenéddel, az utcazenéléssel?

Én lázadó voltam tizennégy éves koromig és az az igazság, hogy a mai napig úgy érzem, hogy kilógok a sorból; mégis megállom a helyemet, mert nem akarok kitaszítottá válni. Szeretnék olyan segítővé válni, aki objektivitásra törekszik a többiekkel szemben. Ez persze csak megközelíthető, de nem érhető el, azért próbálkozom. Őszinteséggel és elfogadással. Szeretem az embereket. Azért is vagyok itt az egyetemi udvaron, és azért a főzőverseny idején játszottam, mert az egyik barátom említette, hogy kapcsolatban áll a szervezőkkel és ide jártam négy évig. Az ismerőseim nagy része már nincs itt, én mégis visszajárok. Azért, mert szeretem ezt a helyet. Gondoltam szólok, hogy eljönnék ide muzsikálni. Azért, hogy találkozhassak veletek –mindnyájatokkal-, és egy kicsit adjak magamból.

Az emberek mennyire fogadják be, hogy te szeretnél feléjük nyitni így, hogy leginkább társadalomkritikus dalokat játszol?

Azért vagyok utcazenész, mert ha kiülök, akkor igazából nincs felém elvárás. Én kifejezetten keresem az emberek tekintetét. Egy utcazenész barátom ezt fel is rótta nekem, szerinte ez túl közvetlen, viszont a tapasztalat nem ezt mutatja. A közvetlenség miatt látják az emberek benned, hogy te is élsz. A tekinteteden látszik, hogy tudod, ő ott van. Te pedig egyértelműen ott vagy a másik oldalon. A szemébe is lehet nézni az embernek. Hogyha pedig társadalomkritikáról beszélsz, ő nem azt fogja látni benned, hogy te vagy az, aki beszólsz neki, hanem te vagy a srác, aki felvette vele a kommunikációt. Ez egy nagyon jó út arra, hogy az ember közöljön.

Az utca embere gyakran küldene tehetségkutatóba, de valójában nincs ott nekem helyem. Azt szoktam tőlük kérdezni, hogy “mi rosszat tettem, hogy oda küldtök engem?”. Nem akarok karriert csinálni, nem akarok márkanevet építeni belőle, csak szeretnék segíteni, amivel tudok. Hogyha van valamire egy kicsi rálátásom, akkor azt megosztom az emberekkel, aztán legfeljebb, ha nem jön be, akkor abbahagyom. Vagy megtartom magamnak.

Úgy hallottam, Londont már megjártad utcazenészként. Mit tartogatott számodra ez az utazás?

Én még nem jártam korábban angolszász nyelvterületen; és a télen, ha az embernek kertje van, kevesebb a teendő. Úgyhogy ezt az időszakot lehet olyan evilági dolgokkal tölteni, mint a gazdasági töltekezés. Tettem egy próbát, egy barátom elvitt kocsival Londonba október végén. Próbáltam valami melót keríteni, ez homecare service-ben és egy hand carwashban (takarítás, kocsimosás, a szerk.) merült ki, inkább nem részletezem. Közben voltam egy kicsit londoni utcazenész is, mert Wembley-ben laktam, és ott találtam magamnak helyet, ahol lehet engedély és meghallgatás nélkül muzsikálni. Sokat játszottam magyarul, mert aki megértette a magyar szót, az sokkal jobban örült neki. Így vált unikálissá. London volt az eddigi leghosszabb idő és tér, amiben távol kerültem az otthonomtól, 98 napig tartott.

Végül pedig mutatunk egy kis ízelítőt a művészetéből!

Ars Poetica

 

Északi szél kergette délibábok,

Hogy keleti kényelmet csak nyugaton találok,

Én, akit nem gyötörnek téli álmok,

Mert tavasztól őszig a nyárban járok.

 

Miért lenne az szégyen, ha más vagyok most éppen,

Mint amilyen voltam, valamikor régen?

Hiszen hét év alatt lecserélem minden egyes sejtem,

A lelkemben a változást meg véka alá rejtsem?

 

Inkább elhelyezem magam időbe és térbe.

Ha gondolod, te maradhatsz, én elhúztam a vérbe.

Elhelyezem magam időbe és térbe,

Ha gondolod, te maradhatsz, én elhúztam a vérbe.