Ma már a net tele van mindenféle IQ-teszttel, de azért az elég abszurd lenne, ha a facebookos profilképünk alapján kimutatható lenne, mennyire vagyunk intelligensek. Pedig a probléma nem is új keletű, már a császárkori Kínában is voltak jelentősebb, mentális képességeket mérő vizsgálatok. A modern tesztek megjelenésére a 19. századig mégis várni kellett, ekkor kezdtek el ismét komolyabban foglalkozni a témával.
Az első, aki megpróbálta mérni az intelligencia egyéni különbségeit, az Sir Francis Galton volt. Ő egy laboratóriumot állított fel az 1884-es Londoni Egészségügyi Világkiállításon. Az ide betérők megmérhették a látásuk és a hallásuk élességét, a szemmértékük pontosságát, a reakcióidejüket és még sok más, hasonlóan fontos dolgot.
Az érzékelés pontosságát mérte James McKeen Cattell "mentális tesztje" is, ami nem is volt csoda, hiszen Galton elvei alapján dolgozott. Cattell egyik tanítványa a Columbia egyetem diákjain próbálta ki a tesztet, de kiderült, hogy ezzel a módszerrel nem lehet "megjósolni" a hallgatók teljesítményét. Az tény, hogy az egyetemi teljesítmény nem tükrözi közvetlenül az intelligenciát, de egy intelligenciát mérő tesztnek azért nem árt legalább köszönő viszonyban lennie az elért eredményekkel. A másik probléma az volt, hogy a feladatok sem voltak kölcsönös viszonyban egymással, vagyis nem mindegyik az intelligencia mérését szolgálta.
Alfred Binet - Fotó: Wikimedia.org
A probléma megoldásához végül nem a tudományos érdeklődés, hanem egy gyakorlati nehézség vezette el Alfred Binet-t. Franciaországban, az általános tankötelezettség bevezetését követően az oktatási kormányzat szembetalálta magát azzal a nem túl apró bökkenővel, hogy akadtak gyerekek, akik nem voltak képesek lépést tartani a többiekkel. Ez vezetett ahhoz, hogy létrejöttek a legrosszabbak számára fenntartott külön osztályok, viszont azt, hogy kik kerültek ezekbe, azt a tanárok döntötték el.
Tehát, valahogy meg kellett állapítani a gyerekek iskolai alkalmasságát, a feladatot pedig Binet kapta a Francia Közoktatási Minisztériumtól, hogy alkosson olyan pszichológiai eszközt, aminek a segítségével objektíven el lehet dönteni egy gyerekről, hogy iskolaérett-e. Binet a hétköznapi ítéletalkotásra alapozta a tesztjét, így olyan kérdések szerepelhettek a világ első, 1905-ös intelligenciatesztjében, mint például a: "Mire jó a gyufa?" és a "Milyen napszak van, amikor a nap lenyugszik?".
Az intelligencia külső kritériuma az egyetemi érdemjegy, Cattell tesztjei pedig ezen buktak el, mert nem volt meg a kölcsönös viszony a jegyek és a feladatok közt. Binet viszont pont itt tudott áttörést elérni, mert rájött, hogy az idősebb gyerekek előrébb járnak az értelmi fejlődésben, mint fiatalabb társaik. Majd azt nézte meg, hogy az egyes feladatokat átlagosan hány éves korban képesek megoldani a gyerekek. Ezek után a tesztkérdések már megfeleltethetőek voltak egy adott életkornak, illetve az életkorra jellemző átlagos teljesítményszintnek. Ezt nevezte el Binet "mentális kornak".
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy amennyiben egy gyerek az átlagosan 8 évesek által megoldott feladatokat képes volt leküzdeni, de a 9 évesekét már nem, annak a mentális életkora 8 év. Ezt követően meg kell nézni a gyerek tényleges életkorát, hogy kiderüljön az értelmi fejlődése hol tart a többiekhez képest. Tehát, ha egy 10 éves gyerek csak a 8 éveseknek szánt feladatokat tudja megoldani, akkor a mentális életkora csak 8 év, vagyis két év lemaradásban van.
Azért azt hozzá kell tenni, hogy Binet feladatai a véletlen gyakorlati kísérletezés eredményei voltak, vagyis aligha lehet egy egységes elméletet felállítani az egész mögé. Erre jó példa, hogy egy négyzet lemásolása már az átlagos 4 évesnek is megy, a rombusszal viszont csak az átlagos 6 évesek tudtak megbirkózni, vagyis ehhez a kicsit bonyolultabb geometriai formához további két év értelmi fejlődés szükséges. Ezért van az is, hogy a Binet-féle teszt relatív módon méri az intelligenciát, vagyis csak az egyes korcsoportok eredményeihez viszonyítva kaphatunk eredményt.
Ebből viszont egy másik probléma adódott, mert nem mindegy, hogy egy 10 éves van-e két év lemaradásban a kortársaihoz képest, vagy egy 6 éves. Erre Wilhelm Stern jött rá, ő nem kivonta a mentális korból az életkort, hanem elosztotta vele, így megszületett az intelligenciahányados, vagyis az IQ fogalma. Az említett példát tekintve 8 (mentális kor)/ 10 (életkor)= 0,8, míg a másik esetben 4 (mentális kor)/ 6 (életkor)= 0,66.
Lewis Terman - Fotó: Stanford Historical Photograph
Lewis Terman dolgozta át Binet tesztjeit angolra, ez lett a Stanford-Binet változat, ami rövid idő alatt hatalmas siker lett az Egyesült Államokban. A magyarországi verziót Éltes Mátyásnak köszönhetjük, az első variáció 1914-ben jelent meg. Terman pedig továbbfejlesztette Binet számítási módszerét, ami ezek után a következő lett: IQ = (mentális kor / életkor) x 100. A százzal való szorzás oka az volt, hogy a végeredmény egy könnyebben kezelhető szám legyen. Termannak gondja volt arra is, hogy a tesztet a lehető legnagyobb mintán vegyék fel a minél pontosabb átlagos eredmények miatt.
Ez a számítási mód azonban nem alkalmazható a felnőttek esetében, mert itt már nem feltétlenül igaz az, hogy az idősebb okosabb is. Az első, felnőtteknek szánt IQ-tesztet David Wechsler készítette el, és ő alkotta meg a deviációs (elhajlásos) IQ fogalmát is, ami a felnőttek intelligenciahányadosa.
"A deviációs IQ a mentális képességek normális eloszlásából indul ki, és lényegében nem jelent semmi mást, mint azt, hogy az átlaghoz 100-as IQ-t rendelünk, az egységnyi szóráshoz pedig 15-öt. Ha van például egy tesztünk, amely 60 feladatból áll, és a saját korosztályunkba tartozó emberek átlagosan 40 feladatot oldanak meg helyesen, az egységnyi szórás pedig 5 pont, akkor a 40-es pontszám 100-as IQ-t fog eredményezni, a 35 pont 85-öset, az 50 pont 130-asat, és így tovább."
Fotó: Mensa.hu
"Normális eloszlásról lévén szó azt is pontosan tudjuk, hogy az átlagtól adott szórásnyira lévők eredményénél a népesség hány százaléka teljesít jobban. Így például tudjuk, hogy az átlag felett két szórásnyi eredménynél (vagyis 50 pontnál, és ebből következően 130-as IQ-nál) a népesség nagyjából 2 százaléka szerepel jobban, aki pedig az átlag alatt egy szórásnyival teljesít (azaz 35 pontot, illetve 85-ös IQ-t ér el), annál az emberek nagyjából 84 százaléka ér el jobb eredményt. A százalékban kifejezett eredményt centilisnek is nevezik. Tehát a normális eloszlás alapján minden nyerspontszám megfeleltethető egy IQ-, illetve egy centilis értéknek" - forrás: Dr. Kovács Kristóf, a Mensa HungarIQa felügyelő pszichológusa.
Ezért a felnőttek esetében az IQ nem egy hányados, de nem is egy abszolút értelemben vett tulajdonság, mint a testmagasság, vagy a testsúly. Sokkal inkább egy relatív mutató, ami azt fejezi ki, hogy egy adott személy milyen eredményt ért el a saját országában és korcsoportjában az átlaghoz képest. Wechsler azért megtartotta az IQ elnevezést és a gyerekkori intelligenciahányados számítási módjából következő 100-as átlagot is.
A Stanford-Binet és a Wechsler-tesztek szakértelmet igényelnek, ezért ezeket egyénileg veszik fel. Az első csoportos tesztek az első világháború idején jelentek meg az Egyesült Államok hadseregében. Az Army Alfa és Army Béta nevű teszteket a tisztek kiválasztásához használták. Ez vezetett az egyszerre, sok emberrel egyszerűen és gyorsan kitöltethető mai tesztek megszületéséhez és elterjedéséhez.
